Csak azt kérem...

Emlékszem nagymamám, egy kedves szavára

óvó kezeire, bársonyos hangjára

de aligha emlékszem, ekkora viharra

szüleimhez bújtam volna bizonyos riadtan

ekkora viharban, most nézem az eget

becsap az Isten, gúnyt űz velem

nem elég, hogy reszketek, fázom

bár nem érdekel, inkább magam szánom

még ez a játék is, kapkodom a fejem

villámot hol látok, de  mindig másutt

terem, nem értem mire jó

ő tudja, mert mindennek tudója, de mégis

az eső nem csap be, nem játszik, esik

itt éppúgy, mint amott, 

nagy cseppekben kopog

a cseppek folynak, folyton folyvást

le a házoldalán, le az utcán, elmennek mind

és utánuk nem marad más csak a kín

mert ha elfogynak a könnyek,

 mik szívemből elő törnek

hát nem lehet mást semmit sem tenni,

csak egy-két altatót jó borral lenyelni

gyávaság? nem hiszem, lehet, de nem kérdeztem

ez a szép a halálban, ha egyszer  végre vége

nincs több kérdés, nincs több válasz, csak vége

azt kérded miért, mert arra, hogy tűrd a kínt

még akkor is, ha az számodra nincs,

akkor is születni, foganni kell rá,

nem elég kérni, könyörögni, mit sem ér a fohász

itt nincsenek szavak, nálam azok már rég elfogytak,

de ha lehetne, ha egyetlen nap újra az enyém lenne,

a szemedbe néznék és azt kérdezném ki vagy?

nem tőled,  az önzőség erre nem hajt, magamtól

szemedbe nézve, tükröt kapok, magamról

és nem olyat, amit akarok,

 csak ferdített képet kaphatok,

mert neked gyermeked vagyok, de figyelj

én Zsófi vagyok, nem más, nem több, nem jobb

csak én egyedül és a szemedben mégis más vagyok

lehet ez? nem fér hozzá kétség

elfogadni viszont, nekem hatalmas nehézség

a súly alatt összeroppannék,  és úgy

pirula nélkül is a kórházba jutnék, akkor meg kérdezem

nem mindegy, hogy lesz vége, a szó így is ugyanaz

vége, vége, vége, annyira vége van,

kit kéne látnod? ez a kérdés maradt benned

a válasz egyszerű, halld, engem

itt állok előtted, a szemedbe nézek és kérlek

halld, halld ahogy számon kiejtem, engem,

Anya csakis engem, nem kérem, hogy láss többnek,

pont elég, ha annak látsz akivé lettem,

mert nem maradtam földön kúszó,

vagy örökké labdát rugdosó,

naphosszat könyvet olvasó, gyermek

nézz rám, már kiálltok én vagyok, láss engem,

meg kell értened a gyermeked, többé nem gyermek

a könnyem, többé nem hiszti, nem álca

ez a rideg igazság, ez a tömény fájdalom,

szívemben nincs dárda, kezem is ép,

mégis úgy fáj, fáj, hogy szemedben a kép,

ami elvileg én lennék, valaki más alakját rajzolja,

tudom, hogy Te ezt nem tudhatod, mert

a szemedben sosem láthatsz engem,

de kérlek hidd el ezt most nekem,

ha engem látsz és a kép nem tetszik, akkor

radír, ceruza, toll és eldobált papír fecnik, 

mert az a nagy igazság, hogy változni, a kép nem,

csakis egyes egyedül én tudok, na persze ha akarok,

őszintén mondom, nem, változtam jobb lettem,

az eredmény tetszik, de a folyamat cseppet sem,

mert oda olyan utca vezet, aminek közepén ott

az örökös vízfolyam, a könnyeim, abban az utcában folyóvá változnak,

az ár felkaphat, elvihet, messzire sodorhat,

messzebbre, mint sem a Te karod nyúlhat,

és onnan messziről visszaúszni, nem könnyű, tudom,

mert már megtettem, nem egyszer, de mindig fájt,

mégis ha ezt kéred érted megteszem,  előtte azonban,

egy kép csere legyen folyamatban, mert azon a napon,

mikor a szemedben majd magam keresem,

azt szeretném megtalálni, amit már oly régen kerestem

Oldal: Egy két vers tőlem nektek
Egy kezdő író első könyve, Egy lányról - © 2008 - 2024 - kezdoiro.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat