5.A múlt utolsó órái

„Az ötödik fejezetet külön ajánlani szeretném, Koltai-Kiss Lucának, aki felhőtlen optimizmusával, szókimondó stílusával és kimeríthetetlen humorával ma is, mint már oly sokszor mosolyt csalt az arcomra, és ezt ily módon is szeretném neki megköszönni"

     De amint Jacke és Sophie elhagyták a híres angol írónőről Julia Swan-ról, elnevezett utcát, Anna arcáról leolvadt a mosoly és immár komoly arccal vágott neki a ház előtti járdától egészen a ház bejárati ajtajáig vezető útnak. Az első lépéseket a kovácsoltvas kert kapu felé még magabiztosan tette meg, néha ugyan meginogtak vékony lábai a magas sarkú cipőben, ő sem tudta pontosan, hogy a saroktól vagy az izgalomtól rakja-e egyre bizonytalanabbul a lábait egymás elé. Mikor elérte a kaput, megtorpant, mert megpróbálta lenyomni a levél formájú kilincset és ekkor észre kellett vennie, hogy még mindig a kezében szorongatja a Jacke-től kapott rózsát, ami már kezdett kicsit kókadozni. Ennek most kifejezetten örült, mert legalább elterelte a gondolatát a gyomrát kínzó görcsről, a torkában lévő gombócról és a minden megtett lépéssel, egyre gyorsabban dobogó szívéről, legalábbis az ajtóig. Itt már muszáj volt megállnia, végig kellett gondolnia, hogy mit fog mondani, hogy azokra mik a lehetséges válaszok és ki kellett dolgoznia egy menekülési tervet is. Miután ezekkel mind végzett és úgy érezte, hogy elég meggyőzően tud majd érvelni, hogy bármilyen reakciót a maga oldalára tud fordítani és, hogy már minden lehetséges következménnyel számolt, vett egy mély levegőt, illedelmességből kopogott néhányat, majd eltekerte a gombkilincset és belépett az előszobába. Volt egy olyan megérzése, hogy valami megváltozott, mióta nem járt itt, azt nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi, de a változásban biztos volt. Ismerve Anna-t nem meglepő, hogy nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő rejtélyt nem tud megoldani, hanem megpróbálja minden erejét bevetve felgöngyölíteni az ügyet. Ez az egyik kedvenc gyermekkori játékára emlékeztette, amikor „valódi bűnügyeket" oldott meg, mint az elfogyott mosópor, a kifröcsögtetett narancslé és az elszakadt cipőfűző esetét. Most is a jól bevált fegyvereit használta, elsőként a bizonyítékgyűjtést tűzte ki maga elé célul, vagyis a változás mivoltának meghatározását. Ehhez sorra kellett venni a szobában lévő tárgyakat. Az ajtótól indult, majd az óra járásával megegyező irányban fürkészte végig a szobát változásokat kutatva.  Azon a falon, amelyből az ajtó is termetes darabot foglalt el egyetlen említésre méltó tárgy foglalt még helyet. A fogas, illetve fogasok, mert a fal maradék részéből, minden magasságban emelkedtek ki az agancsformájú akasztók. Sajnos ezekhez a kiálló fém darabkákhoz, Anna-t sok kellemetlen emlék fűzte, mikor ötévesen bújócskázott a már megboldogult, szomszéd néni gyerekeivel, ő ide az ajtó mögé bújt, és az egyik lány, Bianka vagy Becka, olyan erővel nyitotta ki az ajtót, hogy neki szorosan az ajtóhoz kellett lapulnia, nehogy a kicsapódó ajtó megüsse őt, nem egy kék foltot szerzett. Vagy amikor az első fiújával, Josh-sal csókolózva jöttek be az ajtón, és itt Josh a falnak döntötte őt, Anna feje túl szorosan érintkezett az egyik akasztóval. Annak az éjszakának a nyomait, mind a mai napig őrizte, - ekkor kezével beletűrt a hajába, hogy megbizonyosodjon az említettekről.  Viszont fény derült Josh egy elég ellenszenves oldalára, a vér láttán egyetlen pillanat alatt tűnt el az előszobából, és ezzel együtt Anna életéből is. Majd előbb a sarokban rejtőzködő térképmintás henger alakú esernyőtartóról, benne egy fekete - főleg temetéseken használt- és egy sárga virágmintás hétköznapi esernyőről, aztán a másik fal mentén egy fehér búrájú, lámpáról elevenített fel magában szép emlékeket. Miután körülnézett, a biztonság kedvéért, hogy nem figyeli-e senki, odalépett a lámpához, megkereste a lámpa hátulján gondosan elrejtett kapcsolót és bekapcsolta, majd mosolyogva nyugtázta, hogy a lámpában máig sem cseréltek égőt. Tekintetét tovább vezette a lámpa mellett álló cipős szekrényre, amit ő maga vett pár éve, miután megunta, hogy júliusban, a papucsok és szandálok mellett, a téli csizmák, örökké sáros túra bakancsok, ötévente egyszer felvett gumicsizmák és akkor még csak kizárólag rövid eseményeken tiszteletüket tevő magas sarkú cipők is helyet kapnak a fogasok alatt terpeszkedő régi rongyszőnyegen. Ezzel a lépéssel Anna elérte, hogy csak az adott szezonban használatos cipők legyenek szem előtt, ám sajnálatára azt is, hogy minden cipőt neki kellett lemosnia, mielőtt az a kis fenyőből készült szekrénybe került volna. Ugyanis Juli egyik állandó érvényű jel mondata volt, hogy „koszosan semmit nem rakunk el". Ezek után a kabátok és mellények, lakhelyéül szolgáló, az előzőnél jóval termetesebb, de színben egyező szekrény volt soron, itt Anna már nem elégedett meg pár pillantással, tüzetesen meg kellett vizsgálnia a lehetséges eltéréseket, csak miután mindkettő rézkilincset, mind a négy lábat és az összes gondosan kifaragott virágmintát ellenőrizte adott engedélyt szemének a további kutatásokra. De sajnos sem az aranykeretes Munkácsy utánzatban, sem a már említett rongyszőnyegben, sem a plafonba beépített lámpában, nem lelte meg az érzés kiváltóját, - már igencsak idegesen indult tovább az előszobából a nappaliba nyíló, szintén jól ismert ajtó felé, újabb ötlet pattant ki agyából, gyorsan visszafordult, de csalódnia kellett, hiszen a falak világossárga színe is tökéletesen egyezett a megszokottal. Nem volt mit tenni, tovább indult hát, immár azzal mit sem törődve, hogy anyja esetleg megláthatja, először a nappalit kutatta át, de ott is csupa ismerős dolog köszöntötte. A zöld kanapé, vele szemben a régi fekete-fehéret csak pár éve felváltó színes tévé, a szoba közepén álló antik kisasztal, ami egyben az egyetlen emlék volt, néhány a fiókok legaljára és táskák titkos zsebeibe elrejtett fényképen kívül, ami az apját idézte. Mert ezt még ő vette egy velencei piacon az egyik üzleti útja során, azt mondta egy rongyos ruhába öltözött nőtől vásárolta, aki ezt az egyetlen asztalkát árulta, előnyös áron. Ezekhez hasonlóan a szobában található többi tárgyak egyike sem bizonyult a titok őrzőjének, mint a krémszínű bolyhos szőnyeg, a plafonról lecsimpaszkodó kristálycsillár, a szoba hátsó falát teljes egészében elfoglaló ódon tölgyfa szekrény, amin annyi kedves emléket árasztó apróság kapott helyet. Mint az üveg állatok sokasága, amit Anna ovis korában gyűjtött, a gyűjtemény ugyan nem volt teljes ezzel a közel ötven darabbal, egy hiányzott, a kedvence. Egy hosszú szőrű pajkos kiscica, aki egy gombolyaggal játszik, ám ennek az okát pontosan tudta, ő maga törte össze hét éves korában, anyjának azt mondta véletlenül, de igazából nagyon is szándékosan. Akkoriban halt meg ugyanis a nagymamája, aki pár utcára lakott tőlük, és akit Anna lelki társának tekintett, és mikor egyszer csak látta az anyukáját egy telefonhívás miatt zokogni, gyorsan tette ez a számára érthetetlen dolog a halál felnőtté. Hirtelen kellett megértenie mindent kérdések nélkül, mert látta, hogy ha a nagymamáját hozza szóba attól az ő imádott anyukája sírni kezd, így hát nem kérdezett, hanem gondolkodott, és úgy akkor egyszer és mindenkorra megutálta a felnőtt dolgokat, legeslegjobban azt, hogy ő is belecsöppent ebbe a kegyetlen és rideg világba, ami korhatárt követel, de nem, sajnos nem kaphat. Tehát itt áll, ez előtt a szekrény előtt újdonsült felnőttként, és úgy gondolta, neki nincs szüksége többé ilyen buta, kislányos dolgokra. Később persze rengetegszer megbánta ezt a felnőtt fájdalom által kiváltott, de kislányos daccal elkövetett tettét. Ott álltak a nagymacskák, madarak, lovak és mesebeli lények mellett, a hógömbök, amiket, unoka hugik, unoka öcsik, nagynénik, nagybácsik, és távolabbi rokonok serege nyújtott a világ minden tájáról, a szegény félárva rokon lánynak, hogy saját bűntudatukat, amiért alig-alig látogatták meg őket, próbálták, sikeresen kompenzálni. De Anna-nak ezek mit sem jelentettek, pedig volt köztük egy- két igazi ritkaság, mint az izlandi vikinget, a hawaii szörföst vagy a thai Buddhát ábrázoló. Igaz attól sem lett volna túlzottan boldog, ha gyakran meglátogatják, de legalább érezte volna, hogy az anyukáján kívül más is szereti. A szekrény többi polcán, könyvek sorakoztak, témák szerint rendszerezve, elkezdődtek az egészségügynél, ezt a pszichológia, és a „hogyan szereljünk meg mindent egyedül, nőként?" könyvek követték, ezekben leírták, hogyan kell vízvezetéket szerelni anélkül, hogy a víz az arcunkra fröccsenne, és ezzel elmosná a sminkünket, hogy hogyan kell csavart befúrni, szöget beverni anélkül, hogy letörne a körmünk vagy  hogy miként cseréljünk az autónkban olajat, anélkül, hogy összekoszolnánk az új fehér ruhánkat. A könyveket, Juli ajándékba, kapta „barátnőktől", akik elhívták őt egy kávéházba, ahol lakkcipőben, kicsivel térd alá érő szoknyában és árnyalatban tökéletesen hozzá illő blúzban jelentek meg, mindezt meg mindezt megfejelve egy - természetesen valódi- gyöngysorral, amivel a drága magas pozíciót betöltő, folyton repülőn ülő férjük - akik valami véletlen folytán, sokszor tartózkodnak fiatal hölgyek társaságában- ajándékozta meg őket. Ezek a nők ott ültek vele szemben, az étlapon fellelhető legdrágább és legkevesebb kalóriával bíró süteménnyel a tányérjukon és koffeinmentes kávéval a poharukban, tökéletes sminkben, kipihenten, szüntelenül mosolyogva. Igaz voltak kisebb megszakítások, amikor próbáltak együtt érzően nézni, de Juli- ő maga sem tudta - hogy vajon az irántuk érzett megvetés láttatja vele, vagy ilyenkor valóban eltorzult, leginkább Van Gogh sikolyára emlékeztető arcok néztek szembe vele. Úgy érezte, sőt biztos volt benne, hogy ezek a nők, mindössze sajnálják és lenézik őt. Pedig nem volt miért, igaz ő szoknya helyett kopott farmert húzott, blúz helyett egy egyszerűbb pólót, ékszereket nem viselt kivéve egy arany gyűrűt - ezt még az anyukájától kapta.  Sminkelésre szinte sosem jutott ideje, ezzel látszódni engedve a karikákat a szemei körül, amik világossá tették - az előbb említett- úri hölgyek előtt, hogy ő nem alussza át az éjszakákat és napközben is van fontosabb dolga, mint a vacsora előkészítése, a barátnőkkel való teázgatás, a magazinok olvasgatása, a bejárónő ellenőrzése, vagy a saját szépségének ápolása. De ezeket ő egyáltalán nem bánta, mert minden szakadás vagy folt, arra emlékeztette, ahogyan őket szerezte, a kedvenc világoskék farmerjának a bal combrészén lévő vízszintes vágást például virágmetszés közben, a kék szatén blúzának három gombja is hiányzott, de ez mindig arra a napja emlékeztette mikor Anna született, ugyancsak Anna jutott eszébe a sárga kabátja hátulján éktelenkedő foltról, ami Anna egy kevésbé vonzó oldaláról tett tanúbizonyságot. Az ékszerek hiánya, sem arra utalt, hogy ne mennének jól a dolgok a cégnél, pedig hányszor hallotta ezt vissza, azért nem hordott sem nyakláncokat, sem karkötőket, fülbevalókat pedig főleg nem, mert Anna ezekbe elő szeretettel kapaszkodott bele, juttatva ezzel őket a szemétbe, Julit pedig nem egyszer a konyhában álló hűtőszekrényhez, amiben a jégzselét fagyasztották. Arra, hogy nem viselt sminket egyetlen nagyon egyszerű oka volt az idő, mert ebből volt neki Anna születése után a legkevesebb, bár nem járt be a Richmond&Clark vállalat irodájába, de otthon így is hat-hét órát töltött laptop-ja előtt, a legújabb pályázat sorai közé mélyedve. Anna jó alvó volt, reggel csak kilenc óra körül ébredt fel így itt Juli-nak volt három szabad órája, ha délután sikerült elaltatnia azzal szerzett magának még kettőt, a maradékot pedig tíz percekre osztva dolgozta le. Mikor Anna játszott, evett, könyvet nézegetett vagy este, mikor hárman a tévé elé kuporodtak a hatalmas babzsák fotelekben, ilyenkor Anna az apukája ölébe ült a nagy barna, míg ő a kis fehér fotelbe fészkelte be magát, ölébe vette a kis piros számítógépét és elintézte a megmaradt feladatait. Megnézte az e-mail-jeit, kijavította az alá beosztottak munkáit, elolvasta a pénz világa internetes napilap minden egyes cikkét, megtervezte a cég másnapi napirendjét és minden ponthoz javaslatokat is írt. De néha csak ült ott elolvasott egy-két mondatot, aztán abbahagyta, mert nem bírta levenni a szemét a gyönyörű és okos kislányáról, amint annak a férfinak az ölében ül, aki őt és Anna-t is annyira szereti, hogy ezért ő lánya apjának nevezi. Nézte ezt a két csodálatos embert és mosolygott, néha még egy-egy könnycsepp is végiggurult arcán, mintha tudta volna, hogy ez nem tart már soká. Ugyanis, Anna negyedik születésnapja előtt pár héttel, Jeff a férje munkába indult reggel nyolc órakor, minden a megszokott ütemben zajlott. Az szürke krómozott ébresztő óra, az nap is pontban hatkor szólalt meg, mindketten felkeltek, Juli kiment a konyhába kávét főzött kettőjüknek visszavitte a hálószobájukba, és a laptop-ja fölül nézte, ahogy a férje leveszi a fekete-fehér kockás pizsamáját, a megszokott módon ledobva a földön hagyja. Ő erre ugyanúgy reagált, vagyis nem reagált, mint bármelyik másik napon, elintézte egy szemöldökráncolással, (úgy gondolta, minek veszekedjen egy, ilyen bagatell dolog miatt, hiszen majd ő megcsinálja), majd felveszi a sötétszürke öltönyét, egy fehér inggel, megköti a hozzáillő bordós nyakkendőt, belebújik a fekete lakkcipőjébe, magához veszi az aktatáskáját és a tükör előtt egy mosollyal nyugtázza kinézetét. Odalép hozzá és megcsókolja gyorsan, megszokottan, mintha egész hátra lévő életében ez várna rá, és ő is mosolyog, mint mindig, mert Jeff valóban jól nézett ki, mindig is büszke volt öt évvel fiatalabb férjére, és jó érzéssel töltötte el, hogy egy ilyen okos, ön- bizalommal teli, fizikumát illetően is lenyűgöző férfi, aki után szaladnak a sok évvel fiatalabb nők, mégis őt választotta. Juli sok tekintetben konzervatív volt, de a párkapcsolatai terén cseppet sem, nem látott ebben a kapcsolatban semmi kivetni valót, ebben is különbözve tea- partnereitől. Ő sosem titkolta, hogy nem volt éppen a legvisszafogottabb hölgy sem az öltözködés, sem a pasizás terén. Akit akart megkapott, és akkor, amikor akarta, ez néha olyan volt neki, mint egy játék, nem a szerelemről szólt csak a szórakozásról. Jeff volt az egyetlen férfi, akit valaha szeretett és attól, hogy fiatalabb volt nála csak még jobban szerette, Jeff-et sem zavarta a korkülönbség, mindig azt mondogatta, hogy Juli még így is több évvel fiatalabbnak tűnik nála, és mi tagadás ez Anna születéséig így is volt. De aztán már csak kéthetente járt fodrászhoz és kozmetikushoz és magas sarkú helyett is szívesebben hordott lapos sarkút, úgy gondolta már első sorban anya és feleség nem nő, már mindene meg van, amit csak kívánhat, minek kínozná a testét felesleges dolgokkal. Sosem azért fogyókúrázott, húzott szűk ruhákat, vagy hordott tizenöt centis magas sarkút, hogy a külvilágnak tetsszen, hanem, hogy amikor a tükörbe néz, elégedet, legyen magával, de most ezen, külsőségek nélkül is elégedett volt. Később ezeket a gondolatait és tetteit tette felelőssé azért, hogy ez a nap, ami átlagosan kezdődött, közel sem úgy fejeződött be. Mert miután Jeff átment Anna szobája és adott egy puszit a feje tetejére, majd kiment az előszobába, egy viszláttal elköszönt feleségétől, Juli pedig a hálószobából, már egy szerződésbe mélyedve, csak egy egyszerű sziával válaszolt. Jeff kilépett azon az ajtón, amin soha többé nem lépett be, Juli még halotta kapu nyikorgását, és ismét mosolyra derülve, gondolta magában, hogy mindig elfelejt szólni Jeff-nek, hogy olajozza meg, de majd a hétvégén...  Ebből a hétvégi tervből, nem csak azért nem lett semmi, mert Jeff többé nem jött, haza, hanem azért sem, mert a következő hét hónappal együtt, ezt a két napot ő sem otthon, hanem a Szent Margit elmegyógyintézetben töltötte. Mert sokan nem alaptalanul, úgy gondolták, hogy, ami a nap hátralévő részében történt indokolttá teszi ezt a lépést. A napban délig, még mindig nem volt semmi említésre méltó, Juli kilenc óráig dolgozott, aztán Anna is felébredt kicsit szipogva, mint mindig átmászott a szülei hálószobájába, befeküdt az anyukája mellé és az álmát ecsetelte neki, Juli ugyan nem, de Anna mind a mai napig emlékezett arra az álomra, mert ez volt az utolsó álma, amire emlékezett is, azóta egyszer sem. Talán azért mert utána olyan sok ideig nem tudta volna elmondani az anyukájának, hogy inkább nem is álmodott, utána meg már szinte el is felejtette milyen érzés, gondolta ezt, nem is sejtve, hogy képzeletének, ezen megnyilvánulása nem sokára visszatér életébe. Az álma, olyan esetlen és butácska volt, hogy szinte szégyellte, egy pöttyös lóról szólt, akinek egy éjszaka alatt eltűnt az összes pöttye, Anna később rájött, hogy valószínűleg, az álom a százegy kiskutya meséjéből ered, ahol az egyik kölyök magára borítja a lisztet és eltűnnek a pöttyei, mert ezt a könyvet nézegette lefekvés előtt. Arra is emlékezett, hogy Juli csak mosolygott, és bólogatott, mintha valóban figyelne arra, amit mond, de nem így volt. Anna ezért sírni és hisztizni kezdett, ezért az anyukája lecsukta a monitort egy e-mail kellős közepén, hozott neki egy bögre kakaó a kedvenc müzlijével együtt a szemébe nézett és türelmesen végig hallgatta, ahogy Anna egyre kakaósabban, félórában meséli ezt az alig egy perces történetet. Utána kimentek együtt a konyhába és elkészítették az ebédet, sajtos tésztát és palacsintát, Anna kicsit meg volt fázva, ez jó indok volt, hogy ne kelljen óvodába mennie, viszont meg kellett tennie azt a dolgot, amit az óvodába járás után a legjobban utált, be kellett vennie két tablettát, hiába mindennek meg volt az ára. Majd megterítettek három főre, és várták, hogy Jeff haza jöjjön. Nem volt szokatlan, hogy nem ért haza délre, gyakran szokott késni, ha elhúzódik egy-egy tárgyalás vagy ha késik egy-egy nagyobb ügyfél, (kisebbekre nem vártak). Mikor az óra kismutatója már a kettes felé araszolt, Juli küldött egy sms-t, amiben, közölte vele, hogy kihűl az ebéd, de nem kapott választ csakúgy, mint a következő öt sms-re sem. Elkezdtünk enni siess! Ha félórán belül nem vagy itthon elpakolok. Elvesztetted a telefonod? Ha nem hívj fel! Most komolyan Jeff aggódom. Hívj! Már hat óra van, ha nem hívsz bemegyek a céghez. Ezután várt még egy félórát, azután fogta Anna-t beültette az autóba és elindultak a város másik felében lévő irodaház negyed felé, ahol bekanyarodtak egy üvegfalu hét emeletes épület hátsó udvarába, itt megálltak. Juli nem szállt ki azonnal, bár ideges volt, de még mindig makacsul ragaszkodott elméletéhez, miszerint csak egy elhúzódott tárgyalásról lehet szó egy nagykutyával, a férje a telefonja pedig le van némítva, ahogy az ilyenkor szokás. Még az is megfordult a fejében, hogy vissza kellene fordulniuk, hiszen ő sem örülne, ha a munkahelyén zavarnák, de mégis csak ott motoszkált a fejében az a mondat, ami a világon annyi minden kezdetét jelentette, de még több minden zárult, e miatt az egyszerű négyszavas kérdő mondat miatt. Mi van, ha mégse? Így hát kompromisszumot kötött magával, bemegy, a kollégáknál érdeklődik és, ha valóban csak egy tárgyalás áll az ügy hátterében, akkor sarkon fordul és hazamennek Jeff-nek nem is kell megtudnia, hogy itt jártak. Az alkuval, amit önmagával kötött nagyon is elégedett volt. Így hát megcélozta a szintén üveg, automatán nyíló ajtót, annyira lefoglalta saját maga hátba veregetése, ezért a briliáns tervért, hogy Anna-t az autóban felejtette, csak akkor jutott eszébe, amikor az automata ajtó már kinyílt, ezzel megmutatva mit rejt maga mögött. Bár üveg ajtó volt, de üvege csak úgy mint az épület felszínét borítóé nem átlátszó volt, hanem sötétített, így a bámészkodók csak egy-egy mozgó emberi alakot csíphettek el. Juli-t nagyon meglepte, ami így a szeme elé tárult, mert bár a kívülről a ház semmit sem változott, még a harmadik emeleti megrepedt üveget sem cserélték ki, de belülről nem is hasonlított már arra a családias helyre, amit itt hagyott. Igaz csak úgy fél percig nézhette az átalakított előteret, amikor az ajtó ismét magától összezárta két oldalát, ezzel elzárva a kilátást, de ráébresztve Juli-t, hogy a legfontosabb kiegészítőjét az autóban hagyta. Hirtelen elszégyellte magát, sok tettére, tulajdonságára és döntésére nem volt büszke, de, ha az anyai oldala került górcső alá, mindig elégedetten nézett tükörbe, egészen eddig a tettéig, úgy érezte még nem hibázott. Most két lehetősége volt, vagy enged az érzésnek, ami már elkezdte hatalmába keríteni, hogy ezzel a lépéssel mindent tönkre tett, minden eddigi cselekedete a semmivé foszlott és nem fogad el magának semmilyen kifogást, vagy egy gyors magával vívott csata után elnézi ezt magának, hiszen már most tudja, hogy ez soha többé nem fog előfordulni. Mire a második lehetőség végére ért elérte a kocsit, benézett a kocsi Anna-felőli hátsó ajtaját, Anna ott ült az ülésében és nézegette a kedvenc könyvét, amikor kinyitotta az ajtót kicsit összerezzent, majd a rá nézett és ennyit kérdezett: Már meg is érkeztünk? . Ez eldöntötte a kérdést. Immár Anna-val a kezében lestek be a fotocellás ajtó mögé. Ott álltak az ajtó előtt és Juli-nak földbe gyökerezett a lába, csak állt ott karjában a már nyöszörgő Anna-val és bámulta amint az üveglapok szétnyílnak majd visszacsukódnak. Úgy érezte erre még nem áll készen, mert ha átlépi, (ehhez az ajtóhoz nem tartozó küszöböt), akkor, azzal visszatérne a szülés előtti életének egy fontos részéhez. Biztos volt benne, hogy a kollégái akaratlanul is összehasonlítanák a külsejét és a személyiségét is az az előttivel. Mi tagadás, keresés nélkül is könnyű volt találni. Már épp kezdett elmerülni, ezen sötét gondolatok tengerében és egész szívét elöntötte már a rettegés és félelem vize, amikor egy jól ismert hang húzta vissza láthatatlan lasszóján a valóságba. Juli, tényleg Te vagy az? Így apadt ki ez a tenger is. Anna még emlékszik, ahogy anyukája az őt köszöntő, hölgy nyakába borul, ő pedig mellette állt a fehér csempén, amiben visszatükröződtek vállig érő göndör fürtjei, hatalmas barna szemei, kis rózsaszín ruhácskája, és báránykás harisnyára, a csempe által torzított tükörképéből, csak ennyire emlékezett. Pedig legalább tíz percet tölthetett, saját alakjának megfigyelésével, amíg a háttérben egy érdekes párbeszéd kezdett kibontakozni, aminek végkifejlete meghatározta a következő évét:

- Jeff nem is mondta, hogy a felesége még most is ilyen jó nő!- ezen mindketten kacagtak.

- Ugyan már...- válaszolta Juli.

- Örülök, hogy bejöttél, már kezdtünk megsértődni, hogy meg sem látogatsz minket!- mondta tetetett sértettséggel a hölgy, aki beszéd közben, mindig a szoknyáját igazgatta, mintha attól félne, hogy egyszer csak leesik róla, pedig erről szó sem volt a szoknya és az ing is, szorosan testéhez simult, kihangsúlyozva idomait.

- Úgy érzem ismét csalódást kell okoznom- itt pimaszul elmosolyodott - de most, sem csak miattatok jöttem. Jeff-et keresem, nem vette fel a telefonját, és kicsit aggódtam, paranoiás vagyok igaz? Biztos csak bent kellett maradnia egy tárgyaláson vagy egy...- itt Juli megállt a beszédben, mert a hölgy, akit később Clara-nak szólított abbahagyta a mosolygást és hüledező tekintettel nézte őt. Na, mi történt, mond már? - kérdezte, mit sem sejtő mosollyal az arcán.

- Ülj le, drágám- adta ki szelíden az utasítást Clara - tényleg le kéne ülnöd!

- Dehogy is ülök le, mond már! -mondta egyre idegesebb hangon, erre már Anna is felemelte a fejét, amit eddig mereven a padlóra szegezett, Clara most odalépett hozzá, gügyögött valamit, egy játékteremről, aztán a hölgy Julira nézett, szavak nélkül, tekintetével kérte az anyuka engedélyét, ő pedig egy fejbólintással adta meg azt. Ekkor Clara megfogta a kezét, emlékszik milyen furcsa volt egy ilyen puha női kezet fogni, az anyukája érdes tenyere helyett, az iroda halljából átvezette őt, az egy emelettel magasabban fekvő, az itt dolgozók gyermekeinek fenntartott játszó szobába, egy gyereknek ez valóságos álomvilág volt. Olyan volt, mintha egy játékboltba csöppent volna, csak itt mindent meg is foghatott. A szemközti fal előtt sorakoztak a plüss állatok, az aranyos szőrös buksik között voltak, mackók, babák, rajzfilm figurák, vadállatok és mindenféle kitalált lény. A másik sarokban kiskonyha volt berendezve, műanyag edényekkel, evőeszközökkel, ételekkel, tűzhellyel, sütővel, asztalkával. A harmadikban babaszoba volt, kisággyal, fürdőkáddal, cumisüvegekkel, cumikkal, babakocsival. A teremközepén labdák voltak nagy halmokba rendezve, volt ott kiskosárpalánk is és kis focikapu, de voltak még szétszórtan társasjátékok, volt rajzasztal rajta ezernyi színessel, volt trambulin, volt kisfestő állvány a kis művészeknek, voltak még buborékfújók és persze volt egy csúszda, aminek végén a gyerekek színes labdák közé érkeztek. A termet Anna szerint, egyetlen dolog választotta el a tökéletességtől, az, hogy nem volt üres, mert ennek a csodálatos világnak minden szegletében ott kacagott, vicsorgott, prüszkölt, ordított egy-egy kisgyerek. Ugyan olyan gyerekek, mint ő csak mégsem, mert ők láthatóan szerettek együtt játszani, egymáson nevetni, egymással beszélni, de Anna inkább a felnőttek társaságát kereste, ezt meg is akarta mondani Clara-nak, de mire felé fordult már csak a mögötte, becsukódó ajtót látta. Pár percig próbált magának játékot találni, de nem nagyon ment, mert mindig mikor kinézett magának egy zsiráfot, Micimackót, hajas babát, Barbiet, mindig akkor ment oda a kiszemelt játékhoz egy kisfiú vagy kislány, neki pedig esze ágában sem volt osztozkodni. Arra gondolt, hogy megkeresi az Anyukáját és elmondja neki, hogy mennyjenek haza, mert már nem akar itt maradni, de a kilincs túl magasan volt, nem tudta lenyomni. Kezdett kétségbe esni, és elkezdett szipogni, a többi kis tipegő, erre kiejtette kezéből a kisautót, kosárlabdát, kanálkát, műanyag kiflit, cumit, és rászegezte a hatalmas szemeit. Ettől még jobban megijed, mint attól, hogy nem jut el az Anyukájához, ezért aztán elhallgatott, megvárta, míg a többiek visszatérnek, a sütéshez, papás-mamáshoz, csúszdázáshoz, babasminkeléshez és akkor leült a vastag szőnyeggel borított padlóra, fülét a szőnyeg rojtjaihoz tapasztotta, hallgatózni próbált. De a gyerekek hangosak voltak, a köztük lévő fal pedig jó hangszigetelő volt, így nem hallhatott semmit, a lent játszódó eseményekből, szerencsére. Mert így nem hallhatta, ahogy Clara közli az Anyukájával, hogy az Apukája ma reggel beadta a felmondó levelét és azonnali hatállyal kilépett a cégből, nem hallhatta, ahogy a hír hallatán, hogy Jeff elhagyta őket, Juli összeomlik, és végig megy a gyász összes szakaszán az utolsót kivéve, mindössze félóra alatt. Az első szakasz a tagadás. Clara könnyes szemekkel, de a helyzet súlyát még mindig nem felfogva, mondta ki a mondatot, amely megváltoztatott mindent.

-Jeff ma reggel, valóban itt volt, de... De már nem dolgozni jött be, csak lerakta a felmondó levelét a főnök asztalára, elköszönt tőlünk és olyan boldognak tűnt azt mondta, elköltözik, azt nem mondta hová. Mi azt hittük úgy érti, ti mind együtt és...- már nem tudta befejezni a mondatot, mert Juli a fülére tapasztotta a kezét, és először csak motyogva azt ismételgette. Nem, nem ez nem történik meg! Aztán egyre emelte a hangerőt a végén már ordította Nem, nem! Clara amennyire tőle telt próbálta csitítgatni, bár inkább a főnöktől való félelem, mint sem a Juli iránti aggódás vezérelte. Nem mintha nem szerette volna őt, de nem annyira, hogy megkockáztassa, hogy a főnök meghallva a sírást lejöjjön a szobából, és itt találja őt egy üvöltő kollégával, akinek a férje pont ma hagyta itt céget, ezzel nem kis galibát okozva. Juli ebből semmit nem vett észre sem a vigasztalást, sem annak indítatását, csakis az lüktetett egész testében, hogy  minden erejével, minden porcikájával tagadja, az elhangzottakat. Később úgy gondolta ez egy fajta, védekező mechanizmus volt nála, így próbálta a külső kemény, rideg, tudat által vezérelt rész megvédeni, a belsejét, ami rosszul sikerült sütemény módjára esett volna össze, még a legügyesebb házi asszony számára is feltámaszthatatlanul. Miután Clara is belátta, hogy nem hat semmilyen női praktika, fel állt mellőle, és mint aki jól végezte dolgát otthagyta, az udvaron még elszívott egy cigarettát és miután ellenőrizte, hogy senki nem látja, hogy a munkaidő vége előtt hat perccel távozik, autóba szállt és elhajtott. Juli észre sem vette, hogy egyedül maradt a hallban, ma már nem tudja miért, de mikor átlépett a második a harag szakaszába, hirtelen elkezdett rohanni, nagy erővel megütött, de célját tévesztett teniszlabdaként cikázott az egész épületben most már nyomdafestéket nem tűrő szavakat harsogva és eközben minden útjába, kerülő vázába, ajtóba, szemeteskukába, virágcserépbe, szekrénylábba belerúgva követelte a gyermeke apját. Mikor végre abbahagyta az obszcén kifejezések népes családjának tagjainak felsorolását, már csak pusztán egy nevet üvöltött torka szakadtból Jeff! Ezzel az egyetlen szóval mindent elmondott, ami akkor a fejében járt, düh, düh, düh. Nem tudott semmi másra gondolni, csak, hogy ez a férfi, akiért feláldozta a szerelmet, csak mert jobb apának hitte, akiért minden nap önmagát meghazudtolva elnéző volt, akinek öt évig mosta a ruháit, és annyi órán át vasalta őket, akinek minden nap főzött, hogy meleg étel várja az asztalon amikor haza ér, akit megszeretett és elfogadott a hibáival együtt, aki mellett el tudta képzelni az életét, aki mellett elfogadta, hogy öregszik, aki mellett már megbékélt önmagával és a rá váró jövővel, az a férfi most elhagyta őt. Ez mind benne volt, minden egyes kiáltásában, minden artikulálatlan üvöltésében, minden rúgásban, mert ennek tudatosulásától már a külső védőburok sem bírta megóvni, ez a gyötrő méreg belemarta magát a belsejébe. Az egyik berúgott ajtó mögött Mr. Chambers-t a főnököt fedezte fel, és emellett a szoba mellett nem ment el, nem tudta miért de be kellett mennie, Mr. Chambers vagyis Bob a nagy tölgyfa íróasztala mögött terpeszkedett hatalmas, az iroda többi székével ellentétben nem kerekes, hanem hagyományos falábakon álló, fekete bőrrel bevont székében. Juli annyi éven keresztül volt, a leglelkiismeretesebb, legszorgalmasabb és titkon a legkedvesebb gyakornoka, majd az egyetem elvégzése után a ranglétrán a leggyorsabban felemelkedő alkalmazottja. Négy évvel ezelőtti visszavonulása mind a céget mind őt személy szerint megviselte, mert Juli, már mikor vezető beosztásba került, akkor is ember tudott maradni, nem vett el a megértéséből, a kedvességéből, semmit, ez kemény férfiakat is megviselő munka, mindig ugyanaz az optimista, mosolygós nő tudott maradni, akinek megismerték, ő volt a gyakornok, aki minden reggel a saját pénzén vett szinte az egész cégnek kávét. Kevés ember volt, aki nem kedvelte, ők is csak féltékenységből, irigységből néztek rá a háta mögött ferde szemmel. Mióta Anna megszületett és már csak otthonról, a háttérből irányítja a szálakat, az szakmailag nem járt nagy kieséssel, hiszen most is rengeteg munkát végez el mindenkinél nagyobb szaktudással, de a cég hangulata nagyon megsínylette a változást, az a kis mosoly, amit ő csalt az emberek arcára, mindenkinek bearanyozta a napját és  hiánya miatt keletkezett űr, minden vártnál nagyobbnak és pótolhatatlanabbnak tűnt és tűnik még ma is. Ezért, amikor a Juli névre keresztelt gőzmozdony két pöfögés között bezakatolt az irodájába, nem szólt egy szót sem, csak kiment a saját irodájából, és hagyta, hogy Juli tegye, amire most szüksége van. Azzal azonban nem számolt, hogy Juli-nak nem elég az irodája, neki ő is kell, ugyanis amikor az ajtóban keresztezték egymás útját, Juli a mellkasára tette a kezét, nem erősen, de nyomatékosan érzékeltetve, hogy állj, ne tovább, beszélnem kell veled, sokévnyi közös munka után ezt már pusztán a pillantásából kiolvasta, visszahátrált a székébe leült és várt. Juli is beljebb lépett az ajtóból, mikor rálépett a minden bizonnyal nagyon drága hosszúszálú sötétkék szőnyegre akkor vette észre, hogy már csak az egyik lábán viseli a fekete sportcipőjét, a másikról biztosan az egyik rúgásnál repülhetett le felfedve ezzel zöld-sárga-narancs csíkos bokazokniját, amit elől egy lyuk is díszített. Máskor biztosan szégyellte volna magát, de most mindössze, mint puszta tényt vette tudomásul, így félig cipőben, félig zokniban ballagott el az asztalig, előtte megállt lehajtotta a fejét és ezzel át is ért a harmadik fázisba, az alkudozáséba.

- Tudtad?- kérdezte, ez volt az első értelmes, szó, azóta, hogy megtudta...

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sejtettem, de nem mondta el.- válaszolta Mr. Chambers, aki bár nem szokott hozzá, hogy az alá beosztottak letegezzék, de ez egyszer kivételt tett.

- Miért nem hívtál? Miért nem figyelmeztettél? Miért nem tettél valamit, akármit?- újra kezdte belehajszolni magát-, Hívd fel! Most, én nem haragszom rá, ezt ő sem gondolta komolyan csak, egy kis tévedés volt. Nekem biztosan nem venni fel, de Neked, mondhatnád, hogy üzleti ügyben keresed. Mondhatnád, hogy fontos, mert

- Értsd, meg nem tehetem, nem lehet.- mondta őszinte fájdalommal az arcán a főnök.

- Kérlek, könyörgöm! Bármit megteszek, de ezt helyre kell hoznunk, én bármit megadok, csak kérlek, segíts nekem, Neked ez csak egy hívás, de nekem... Kérlek, Bob, kérlek!- a tenyereit összeillesztette, mint a templomban mikor fiatal volt és az anyukája, minden vasárnap misére cipelte. Akkor utálta, de mára ő is megértette a hit lényegét, megannyi nehéz órán segítette már át a gondolat, hogy soha sincs egyedül.

- Juli, ne kérj tőlem olyat, amit tudod, hogy nem tehetek meg.- minden szót fájt kimondani, de ki kellett, ilyenkor utált főnök lenni.

- Akkor hol az a lap, ide vele!- most megint összeszedte magát egy kicsit,- Kérem, kell nekem!- a szeme szikráztak, nem tudta megkapja-e, amit kér, de tudta, hogy csak akkor van esélye, ha határozott tud lenni. Sikerült. Bob egy, tessék kíséretében nyújtotta át neki, Jeff felmondását. Juli nem olvasta végig csak az aláírást, ellenőrizte Jeff Richmond, amint erről megbizonyosodott, kettétépte a lapot, majd négybe és így tovább, míg nem már csak kis fecnik maradtak hátra az írásból. - Most már, muszáj lesz felhívnod nem igaz?- kérdezte reménykedve.

- Te is nagyon jól tudod, hogy az eredeti már a HR-eseknél van, ez a szabály, a felmondást azonnal oda továbbítjuk, nálunk csak a másolat maradhat, Te magad is támogattad a bevezetését.- mondott ítéletet az ügy felett Mr. Chambers. De Juli még nem adta fel.

- Kérlek szépen Bob. Könyörgöm Neked, tedd meg értem, tedd meg azért a sok szép emlékért. - Juli most már térdelt előtte.

- Annak a Juli-nak, akit ismerek megtenném, de Ő sosem könyörögne nekem semmiért térden állva. - ezzel ismét megcélozta az ajtót, most már akadálytalanul távozhatott, még egyszer visszanézett a térdelő Julira, ott térdelt önmaga árnyékaként, az a nő, aki iránt , oly sokáig érzett többet barátságnál, de sose merte kimutatni. Most itt lenne a tökéletes alkalom, de most is, olyan nehéznek tűnik, igaza volt, valóban nehezebb lett volna odamennie, mint egyszerűen tovább sétálni és másra gondolni, ahogy tette. Juli ismét egyedül maradt, de most már fel is tűnt neki, bár még mindig motyogott, valamilyen levesről, amit akkor vitt Bobnak, amikor beteg volt, és hogy legalább ezért megtehetné, hogy segít. Igen, az alkudozás időszaka, ezzel jár, a gyászoló fél megszégyeníti magát mindenki előtt, mert bármit felajánlana az elvesztett félért cserébe, bármit megtenne egyetlen közös percért, de sajnos sem a halállal, sem ismeretlenhelyzetű emberekkel nem lehet alkudozni. Szerencsére ez is lezárult is következett az negyedik egyben legfájóbb rész, amelyben a főszerepet a bánat játssza. Ott térdelt az asztal mellett, a sötétkék szőnyegen feje felett egy kristály csillárral, kezében a felmondó levél darabkáival és akkor megértette a helyzetét. Körülbelül félóra telt el azóta, hogy megtudta a hírt és csak most fogta fel mi történt vele. Egyedül maradt, ma este egyedül kell a francia ágyban aludnia, nem lesz senki, aki lehúzza róla a takarót, nem fog senki horkolni, nem lesz kihez odabújni, egyedül lesz. Nem jutott el a reggelig, a cégig, az anyagiakig, Anna-ig, mert már itt kitört belőle a sírás. Először, mint békés kis csermely csordogáltak a könnycseppek sminktelen arcán, meg-megpihenve arca kis gödröcskéiben, majd duzzadni kezdett már patakként hömpölygött és nem állt meg a nyakánál befolyt az inge alá végig a testén, aztán több mellékágra szakadt volt, ami a kezén folyt végig, a nyaka alatt a válla felé vette az irányt, végigfolyt a felkarján, könyökén, alkarján, csuklóján és a tenyerén át a papír cetliket áztatta. Lenézett a tenyerében szorongatott cédulákra, szemével megtalálta az aláírás egyik felét Jeff, a betűk már el voltak mosódva, pont ilyen határozatlannak, képlékenynek, homályosnak érezte a jövőjét is, pedig eddig minden olyan egyértelmű volt. Ettől az asszociációtól teljesen összetört, lefeküdt a szőnyegre, arcát a rojtok köré fúrta és sírt, ez kis híján fulladáshoz vezetett, nem törődött vele, csak köhögött, zokogott és érezte a fájdalmat, amivel nem tudott megbirkózni.  Anna ebből mit sem hallott, de az ő életébe is hatalmas változást hozott ez a nap. Ugyanis a játszószobába nem az anyukája jött érte, hanem egy idegen néni, akit nem ismert, sőt attól a perctől kezdve, hogy elmondta, most ő fogja haza vinni, szívből utálta. Mi több nem is haza vitte, hanem szabályszerűen a legközelebbi vérrokonához, a nagymamájához. Tőle tudta meg, hogy most nagyon sokáig nem láthatja az anyukáját, mert egy különleges helyen a Szép Erdő elmegyógyintézetben pihen, ugyanis nagyon meg viselte, hogy az Apukája elutazott egy időre, és nem szólt neki erről. Ez a kis szépített történet, amit a nagymamája gépiesen elismételt minden kérdése, volt sokáig az egyetlen információ forrása a szüleit illetően. Az Apukáját többé sosem látta viszont, Juli pedig, nyolc hónapig volt benn fekvő betege az intézetnek és miután hazatért akkor sem beszélt szívesen az ottani élményeiről, pedig Anna-nak annyi kérdése volt. Miért hagyta el őket Jeff(többé nem bírta Apának hívni)? Ki hívta ki a rendőrséget azon a bizonyos napon? Ki volt az a néni, aki elvitte? Miért vitték diliházba (ezt a szót Peter bácsikája használta a Szép Erdőre) az Anyukáját? Milyen kezeléseket alkalmaztak nála? Mitől változott meg, annyira mikor hazatért? És miért haragudott annyira Sophie nagyira? Néhányra választ kapott, a rendőrséget aznap, a portás értesítette, aki félt, hogy Juli kárt tesz valakiben, főleg attól, hogy saját magában, így jobbnak látta, ha kihívja a mentőket, de ők mondván, amíg senki nem sérült meg, addig nem tehetnek semmit, átirányították hívását a rendőrséghez. A hölgy, aki az nap elvitte őt a nagymamája házához, egy szociális munkás volt, akit a gyámügy küldött ki, és akinek Anna, minden korábbi ellenszenvét félretéve hálás volt, hogy nem egy árvaházba, hanem a nagymamájához vitte. A rendőrség pszichiátert hívott és az ő megítélése alapján, Juli abban az állapotában veszélyt jelentett önmagára és ezért volt szükség ilyen drasztikusnak tűnő megoldásra, mint a klinikai kezelés. Juli itt a terápiás kezelés mellett, gyógyszeres kúrában is részesült, főleg nyugtatókat és altatókat kellet szedni. De az, hogy miért haragudott arra az emberre, aki a távolléte alatt róla, az egyetlen lányáról gondoskodott. Aki minden nap főzött, mosott, vasalt rá, aki mesélt neki esténként, aki ha rosszat álmodott felkelt hozzá, aki a támasza volt ebben a nehéz időben, akit ő annyira szeretett. Erre a kérdésre, sok másikkal együtt a mai napig nem találta meg a választ. Ezen kérdések rejtélye emlékeztette Anna-t arra, amire eredetileg a választ keresi, a változás mivoltára. Tovább nézelődött hát a házban, hogy megtalálja egy lámpában, egy könyvben, egy fényképben, egy szekrényben vagy bármi egyébben a változás érzésének kiváltóját.

Oldal: 5.fejezet
Egy kezdő író első könyve, Egy lányról - © 2008 - 2024 - kezdoiro.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat