5/2. A múlt utolsó órái

Tekintetét végigfuttatta a megmaradt könyvek hosszú során, voltak még regények, a kötelező olvasmányoktól kezdve, a nagy klasszikusokon át, a mindig csalódást, igaz néha pozitívet okozó ismeretlen írók könyveiig. Majd következtek a szakkönyvek, szinte minden témában lehetett egyet-kettőt találni a címek magukért beszéltek, Az a bizonyos kilenc hónap, A nő dolga: a szülés, Kúszástól a futásig, Gyereknevelés felsőfokon, Kamaszok és gondjaik majd a következő polcon folytatódtak. Kertünk, mint gyógyszertár, avagy a gyógynövények világa, Kristályok ereje, Babonák és hiedelmek, Háziállatok: a kutya, A leghíresebb angol írok élete, Mozart. Az utolsó előtti kategória a szótárak, enciklopédiák, útikönyvek, Anna számára használhatatlan térképek és atlaszok hadát sorakoztatta egymás mögé. Végül főhősnőnk gyermekkori könyveiből pár zárta le a legfelső polcot. Azt mondják a gyermekkori emlékeket az agy sokkal mélyebben raktározza el, mint a felnőtt korban szerzeteket, és bár Anna még nem volt minden tekintetben felnőtt, de már most érezte a különbséget, mert amint megpillantotta kedvenc gyermekkori könyvét könnyek gyűltek össze szemében. Könnyek, amelyeket sosem engedett szabadon sosem gurulhattak végig puha arcán, mert amint megérezte közeledtüket felemelte a fejét és a plafont kezdte bámulni, nem akart sírni, nem akart gyengének látszani, gondolta ezt nem is sejtve mi vár még rá. Visszaemelte tekintetét az Egy maci utazására, arra gondolt mennyire szép volt minden, mennyire végtelenül tökéletes volt minden, amikor az apukája és az anyukája felváltva olvasták ezt neki minden este, annyira szép és nagyon mély emlék volt ez, hogy most, hogy az élete ennyire bizonytalan és átláthatatlanul szövevényes volt, fájt visszagondolni valami ennyire boldogra. Gyorsan tovább haladt, a könyvek, üvegállatkák mellett még annyi apróság foglalt el kisebb nagyobb felületet a hatalmas szekrény polcainak sokaságából. A következő polcon, a ragasztóból, papírból, festékből, színes kartonlapokból, gyurmából, tésztából, gyöngyökből és hurkapálcikákból, ollóval, csekély kézügyességgel, sok-sok szeretettel és persze az óvó és tanító nénik segítségével, hosszú órák alatt összetákolt anyák napi ajándékok. Ott volt mind három éves korától kezdve, egészen az általános iskola végéig, ott sorakoztak, néha egymást támasztva. A festett vagy rajzolt képek, amelyek mind virágot és különböző mérető szívecskéket ábrázoltak, a gyurmából megformált majd kiégetett állatkák, J betűk, a színes lapokból hajtogatott hattyúk, lepkék és szitakötők, amelyeken Anna az origami alapjait sajátította, a gyöngyökből vagy száraz tésztából fűzött karkötők, nyakláncok, amikről egy-egy gyöngy vagy tészta már hiányzott ugyan, de még így is látszott látszott rajtuk a milyen örömmel készítette őket alkotójuk és még annyi kisebb nagyobb meglepetés. Ezeket az ajándékokat mindig az ágya alatt rejtegette egy titkos dobozban, úgy érezte ez az egyetlen dolog ebben a házban, ami egyedül csakis az övé, amit el tudott rejteni, Juli tisztaságmániája elől. Mert ha még be is nézett volna az ágy alá akkor sem vehette volna észre, hiszen egy trükkös sok-sok celluxot és kreativitást igénylő megoldással az ágy aljához erősítette, úgy, hogy pontosan egy szintben legyen a ágytakaró aljával, ami hála az anyukájának, az ágy minden szélén ugyanannyira lógott le. A doboz eszébe jutatta, az általa feltett kérdésre, a legkézenfekvőbb megoldást, hiszen mi adhatna könnyebben otthont a változásnak, mint a szobája, amit féléve nem látott és ami bizonyosan nagy változásokon ment át. Már egyáltalán nem kontrolálta az illem vagy a józanész a tetteit, rohant a szobája felé, átszelte a nappalit, ott kinyitott egy ajtót, ami egy fehér csigalépcsőt engedett maga mögött láttatni, Anna végig rohant a lépcsőn, kettesével-hármasával hagyta maga mögött a lépcsőfokokat, míg nem végre felért, itt is egy ajtó választotta el a lépcsőt a felső nappalitól, ez már Anna birtoka volt. Itt ültek órákon keresztül a barátaival, nézték a plazma tévét és pop corn-t vagy egyéb „egészséges" ételeket ettek, közben nevetgéltek, ezekre az estékre, amik körülbelül havi rendszerességgel kerültek megrendezésre, sosem az igazi barátai voltak hivatalosak. Hanem a haverjai, azok a fiúk és lányok, akikkel ajánlatos volt jóban lenni, mert bár senki nem akarta őket barátjuknak, de ellenségüknek még kevésbe, voltak olyanok közöttük, akikkel Anna egész szívesen nevetgélt vagy beszélgetett a divatról, a legújabb tanárról, sportról vagy bármilyen felszínes témáról, de mindig érezte ennél mélyebben velük nem tanácsos és nagyrészt nem is lehet társalogni. Szóval ezekben a kerek babzsákokban építgette a társadalmi élete alapjait, ezekkel a kis összejövetelekkel, próbálta kompenzálni, azt, hogy jól tanult, hiszen ha nem rendezett volna efféle kis bulikat, nem szolgáltatott volna, ingyen kaját, dobhártya szaggatóan üvöltő rock zenét, olykor alkoholos italt, és nem ajánlotta volna fel ezen nagyból tíz főből álló társaságnak horrorfilm gyűjteményét, kielégítve ezzel a négy dologgal az összes igényüket, rá is ugyanaz a sors várt volna, mint a többi „stréberre".  Vagyis végeláthatatlan cikizés, gúnyolódás, lökdösődés és a társadalmi ranglétra legalja, első kézből tudta, milyen, ha nincs ki mellé ülni ebédnél, milyen nap mint nap a kapuban könnyeket törölgetni, milyen, ha már nem tudsz örülni a jó jegyeknek, milyen elnyomottnak, kiközösítettnek és alsóbbrendűnek érezni magunkat. Sok ember el sem tudja képzelni, milyen ha ott ahol leéled ifjúkorod nagy részét nincs senkid, milyen teljesen egyedül lenni egy ekkora közösségben, milyen nem tudni holnap mi lesz, ki fog beszólni, ki fog beléd kötni, kinek szúrja majd a szemét egy ötös dolgozat, kinek fáj majd ha megdicsér a tanár, ki lesz majd az akire minden megaláztatás ellenére nem tudsz majd haragudni, mert magad érzed hibásnak. Ha kiközösítenek, annak minden van oka, ezt Anna is belátta, sokáig ringatta magát a hitben, hogy azért nem szeretik, mert jól tanul, jobban mint a többiek, de be kellett látnia, hogy ezt hinni hazugság, sokkal könnyebb sajnálni magunkat és sajnáltatni, de egy idő után rá kell döbbenünk, mindennek van oka. A gyermekek ugyan súlyosabb büntetést szabnak, mint amit a bűnös megérdemel, talán pont azért, hogy egy életre megtanuljuk, azt amiért vádlottak padjára kerültünk, mert vád minden esetben van és a legtöbben meg is áll, nem tehetjük többé, a büntetés kegyetlen, de hatásos. A bilincs kulcsa pedig a változás, mert amint, Anna belátta, hogy vele is baj van, hogy ő sem ártatlan, hogy ő is csak egy a többi rab közül, aki azt hajtogatja Én tényleg nem csináltam semmit! azonnal képes volt a változásra. Nehezen ment, fájt minden lépés, de megérte, mert a gimnáziumban, ahová Sophi születéséig járt, a legtöbben szerették sőt voltak akik felnéztek rá, ez erőt adott ahhoz, hogy immár önbizalommal telve, kezdje vizsgálgatni saját lényét és a hibákat korrigálja, a műve koránt sem volt tökéletes, de már sokkal jobb volt, mint az az omladozó kőszobor, aki elsőben besétált az ajtón. Erre a teljesítményére volt a legbüszkébb, most is, mint mindig, amikor egy buli meghívójáról, egy kedves sms-ről, egy ismerős neki szánt mosolyáról vagy csak úgy minden ok nélkül ez jutott eszébe elmosolyodott és immár ezzel a mosollyal gyalogolt át a parkettára terített fehér szőnyegen, ami a nappali közepén a babzsák fotelek, a kerek kávézó asztalka, a tévét tartó két polcos szekrényke alatt helyezkedett el. Ezen át vezetett az út az ő szobájába, aminek most kilincséért nyújt, megfogta azt lenyomta, de nem merte maga felé húzni, nem mert bemenni, félt, attól amit ott talál. Nem tudta attól fél-e jobban, hogy Juli, hogy alakította át vagy attól, hogy ismét szembesülnie kell elvesztett életével, de azt tudta, pontosabban érezte, hogy retteg. Állt ott még pár percig, az agya szinte hibernálódott ez idő alatt nem gondolkozott, csak a fémes- szürkés színű kilincset bámulta, aminek kulcslyukba kívülről volt beleillesztve a kulcs, majd maga sem tudta miért, de egy határozott mozdulattal megrántotta az ajtót saját maga felé. Később úgy gondolta, ez egy olyan pillanat volt, amikor a logika és az észérvek győzelmet aratnak az érzelmek és ösztönök felett a tudatalattijában és az agya számára is nyilvános része megkérdezése nélkül, hoz döntést és pár pillanatra átveszik az uralmat a teste felett. De végül is nem bánta, mert be akart menni, látni akarta mi lett azzal a szobával, amiben felnőtt, mi lett az ő kis szigetével, amihez annyi emlék fűzi őt. Az ajtó kitárult és látni engedte a szobát, amely Anna megkönnyebbülésére, pontosan olyan állapotban volt, mint amikor otthagyta, még a párnák is úgy voltak elrendezve, ahogy ő szokta, látszott, hogy nem nyúlt hozzájuk senki, ez megnyugtató volt. És bár a kérdésre így nem kapott választ,de ezt most a legkevésbé sem bánta. Mert azzal, hogy minden ugyanolyan volt, Anna úgy érezhette még sem vesztett el mindent a régi életéből. Ugyanúgy állt baloldalon a tükrös ajtajú szekrény, amiben Anna annyi buli előtt, próbálta fel teljes ruhatárát, hogy megtalálja a tökéletes kombinációt, amivel a társaság központjává tudott válni. A szekrény és az ajtóval szembeni fal között volt egy körülbelül fél méter széles rés, Anna ide bújt el a világ elől, ha egyedül akart lenni, bepréselte magát a résbe és gondolkozott az élet nagy dolgain, annyi ötlete született már meg itt. Itt hozta kis élete, nagy döntéseit is, itt döntötte el, hogy megszüli Sophi-t, itt vallotta be először magának, hogy szerelmes Jacke-be, ide rejtőzött, amikor kiskorában valami rosszat tett, amikor levert egy drága vázát, elvesztette a lakáskulcsát, tönkre tette Juli telefonját, egyszóval sokat jelentett neki ez a hely, nagyon sokat, és milyen rég nem használta. Átrohant a tükör előtt bele se pillantott, a terhessége miatt felszedett pár kilót, de azért még befért, jó érzés volt újra ezen a szűk helyen lenni, a hely fizikailag szűk volt, de a képzelete a gondolatai itt szárnyalhattak a legszabadabban, számukra ez volt a világ legtágasabb helye. Innen vizsgálta tekintetével a szobáját, hátha mégis elsiklott egy apró változás felett. De ugyanaz volt, az ágy is, ami a szoba közepén foglalt helyet a hátsó falnak tolva, az ágytakaró halványlila volt, ami jól harmonizált a falak bíbor színével, az ágy a szoba leggyerekesebb része is volt egyben, mert a fekete, szürke és sötétlila párnák mellett néhány plüssállatka is, mint például a kedvenc kutyuskája Bubu is helyet kapott. Ez a kutyuska vele volt, akkor, is amikor a nagymamájánál kellett laknia, azóta kicsit viharvertté vált igaz, mindenhol varrás nyomai tarkították bézses szőrét, amit sötétbarna foltok tettek vidámabbá, az egyik gombszeme hiányzott, ezt a szervet egy fekete pötty helyettesítette, ezt a komoly műtétet Anna egy alkoholos filc segítségével hajtotta végre, alig néhány éve. Mellette ott feküdt még egy majom kék-piros pulcsiban, egy sárga nagycsőrű kacsa, egy maci kezében szívecskét szorongatva, amin egy i love you felirat tetszelgett és egy cica, Szerafina őt egy vidámparkban nyerte, célba kellett lőnie érte. Sokan azt mondják ez férfias sport, de Anna szerint a világ egyik legnőiesebb dolga elsütni egy fegyvert, ha embert akarna ölni így tenné, mert annyira szép, hogy az embernek az áldozat közelében sem kell lennie, csak meg húzza a ravaszt, az kilő egy golyót a szívbe és a másik anélkül hal meg, hogy akár csak egyetlen ujjal is hozzá kellett volna érnünk. Ez a gyilkolás legtisztább módja, és minden ami ennyire szép, tiszta és rideg, mivel nem kíván pár méternél szorosabb érintkezést,  az nőies is, legalábbis szerinte.  Most ölébe vette Bubut és Szerafinát majd vissza ült a résbe, tekintete lecsúszott az ágytakarót követve, alóla kilátszottak az ágy fekete, gondosan faragott lábai, melyek végéhez az első kettő esetében kerekek is tartoztak, megkönnyítve ezzel az igen csak súlyos bútordarab mozgatását. A két kerék és két láb, négy foltban hagyott nyomot a fehér bolyhos szőnyegen, amely egy kicsit világosabbá tette az egyébként sötét szoba összhatását. Ahogy az ágy alá nézett eszébe jutott a doboz, az, amiben annyi kincset rejtegetett, leguggolt és négykézláb az ágyhoz mászott majd, ott lefeküdt a szőnyegre, a hátára fordult, felhajtotta az ágytakarót és benézett a fekvő alkalmatosság alá, a doboz ott volt. A ragasztó még mindig az ágy aljához szegezte, Anna leoldotta a cipős dobozt, amely a kép szerint eredetileg egy fekete tűsarkúnak szolgált otthonául, magában Anna megjegyezte, hogy már akkor is mennyire jó ízlése volt. Kimászott az ágy alól, nem túl kecses mozdulatokkal a szőnyegre térdelt és izgatottan nyitotta ki a dobozt, benne helyet kapott egy pink körömlakk, ezzel lakkozta ki a körmét a legelső randijukra  Jacke-kel. Egy érem, amit az egyetlen futóversenyen nyert, amin valaha indult, harmadik lett hosszú távon, ez sokat elárul személyiségéről, mert ahhoz, hogy valaki több kilométert lefusson nem adottságok kellenek, hanem mindenekelőtt kitartás, és ebből Anna nem szenvedett hiányt, ha kitűzött egy célt maga elé addig küzdött, addig menetelt megállíthatatlanul amíg el nem érte azt. Ezzel csupán annyi baj, hogy a cél érdekében mindent bevetett, könyörtelenül átgyalogolt mindenen és mindenkin, mindezt  „A cél szentesíti az eszközt" jelmondat alatt tette, és szentül hitte, hogy mindenki megérti, meg kellett tennie, amit tett, tévedett. Legjobb barátnőjével, Blair-rel is összekaptak már egy-egy ilyen kis akciója miatt, és csak a lány megértésén, toleranciáján és megbocsátásán múlt, hogy még barátnők voltak, és a mai napig azok is. Anna sok mindent szeretett Blair-ben, de leginkább azt, hogy elnézte neki, saját magát, mert Anna finom szólva is nehéz eset volt, ezt a távolabbi barátai előtt ügyesen titkolta, de ha valakit olyan közel engedett magához, mint Blair-t az már érezte, hogy Anna nem csak, hogy nem átlagos, hanem ízig-vérig különc és ezt kevesen viselték, Blair igen. Ezt Anna bármennyire is szerette volna, nem tudta meghálálni, mert Blair akkor is mellette volt, amikor senki más, és mivel Blair-t rengetegen szerették ezt képtelenség lett volna viszonozni. Az érem, már a körömlakk mellett hevert a földön, amikor Anna sóhajtott egy arany medált látott meg egy aranyláncon. A medálon egy nagyon felületesen kidolgozott női arc volt látható, a medál hátoldalába négy betű volt belegravírozva K. Sz. T. B. vagyis Keresztes Szent Terézia Benedikta, csak a betűk majdnem féléves tanulmányozása után bukkant Anna az interneten a keresztény egyház ezen szentjére, aki a mártírok és az árvák védőszentje. Ez a lánc rengeteget jelentett neki, mert egyszerre emlékeztette élete legszörnyűbb eseményére és a legnagyobb pozitív csalódására is. Egy érdekes beszélgetést élt át most újra, minden szóra emlékezett, pedig már egy éve történt az egész. Egyik nap tanítás után bent kellett maradnia az iskolában, mert egy elnyomott cigarettát találtak abban a mosdóban, ahonnan ő jött ki, valójában nem az övé volt a csikk, de nem látta értelmét tagadni. Eltölt pár órát csendben egy osztályteremben néhány másik tanulóval meg egy felügyelő tanárral és cserébe többé nem cikizik azzal, hogy még sosem került büntetésbe. Az utolsó órája után mindjárt megkereste a 2/10-es termet, ami helyszínéül szolgált ennek a nem éppen fakultatív programnak, a terem még üres volt, pár perc múlva azonban nyílt az ajtó, Anna egy tanárra számított ám helyette Tyson lépett be fekete-fehér sportcipőjében,  bő farmerben, hatalmas fehér pólóban és nyakában egy koponya medálos nyaklánccal. Anna félt a fiútól aki már végzős lett volna, ha nem bukik meg kétszer is, kész csoda volt, hogy még nem tanácsolták el.

- Csá köszönt és fejével biccentett Anna felé, de nem nézett rá, csak le ült egy székre, az előtte lévő padra felrakta lábait és hátra dőlt, látszott rajta, hogy nem először van már itt.

- Szia válaszolt Anna tömény undorral nézve a srácot. Arckifejezése Tyson-nak is feltűnt, mert miután megigazította nagy átlátszó gyémánt utánzat fülbevalóját idegesen vonta kérdőre érte.

- Talán valami bajod van velem? Nem tetszik a stílusom?- röhögni kezdett. Anna fel volt háborodva és ezt nem is próbálta leplezni.

- Képzeld nem. Járod az iskola folyosóit, te meg a bandád és riogatjátok a kicsiket, ez ám felnőttes. Játszod a kemény fiúd, de tudom én mi van legbelül...semmi- Anna maga is meglepődött azon, hogy ha a hangja remegett is közben akkor is kimerte ezt mondani, nem szokott ilyen bátor lenni, csak ha mérges akkor nem gondolkodik csak beszél. Tyson-t szemmel láthatólag nem érintette mélyen a dolog meg sem mozdult, csak ült ott és a plafont bámulta majd visszavágott.

- Igen, mit tudsz te rólam? Tudod az a semmi. Egyáltalán mit tudsz te bármiről is? Mit tudsz te az életről, mit tudhatsz te a fájdalomról, a félelemről, arról szól ám az élet. Nem a kacsalábon forgó palotákról, a luxus utakról, a bankban őrzött milliókról az év végi kitűnő bizonyítványokról, az nem az élet az csak egy álom, de majd úgyis fel kell ébredned és akkor rádöbbensz, hogy semmit sem tudsz, semmit. Elkényeztetett csitri vagy épp úgy, mint a többi, aki idejár. Nézz, magadra itt állsz a magas sarkúdban remegő lábakkal, azt hiszed, ettől leszel nagylány? -  Anna elfuthatott volna, hagyhatta volna az egészet, de nem tette, nem akart megfutamodni, ő kezdte, be is fejezi, de a harag kezdett kialudni benne, a bosszúvágy is alábbhagyott és egy sokkal erősebb érzés a belső fájdalom kerítette hatalmába, ami egy eddig ragtapasszal eltakart régi sebből szivárgott elő, pont úgy, mint a vér. 

- Többet tudok a félelemről, mint Te valaha is fogsz! - a megmaradt dühből ez az egy mondatnyi maradt, utána a véres fájdalom beterítette lelkét.

- Na persze... - Tyson biztos volt benne, hogy egy ilyen fruska még sosem rettegett igazán, hogy nem tudhatja mi az a fájdalom.

- Futottál már úgy, hogy azt hitted az életedért futsz, de tudod, hogy nem nyerhetsz?- hangja megenyhült és már inkább szomorú volt, mint sem ingerül.

- Apuci benevezett egy futóversenyre, és nem nyertél, nagyon szomorú. Anna lábai most már valóban remegtek, de nem attól, amire Tyson gondolt, hanem az izgalomtól. Egy része arra gondolt, el kéne mondania, hogy csak át vitt értelembe érti, de a többi már nagyon távol járt, belefogott hát monológjába.

- Gyermekkorunkban belénk nevelik, hogy a jó mindig győz a gonosz ellen, a királyfi mindig legyőzi a sárkányt, a szuperhős mindig megmenti a várost a pusztulástól, a szerelmes szépfiú mindig megmenti a gyönyörű, de szerény és rendkívül okos lányt, a vad motoros rocker karmai közül. Aztán elkezdünk ráébredni, hogy ez nem igaz, hogy történnek rossz dolgok, halljuk a híradóban, hogy az apa megölte magát és családját, hogy az öngyilkos merénylő felrobbantott nyolc másik embert is. Olvassuk az újságban, hogy az alkoholista belehajtott autójával egy négyfős családba, és ő megúszta pár karcolással, de a család meghalt, hogy a drogos anyuka elfelejtette elnyomni a cigarettáját, és míg ő leszaladt a kisboltba még egy dobozért, a gyerekei bent égtek a lakásban. Igen, halljuk a híreket, de ezek a szörnyűségek mindig más országban, más városban, más környéken és legfőképpen más emberekkel történnek. Ez a hit, amelyben oly sok évig ringattam magam, annyi emberrel együtt másodpercek alatt omlott össze és tűnt el mindörökre, amikor ott futottam. Ma is hallom, hogy dörzsölődtek össze a kavicsok, a lábam alatt. Magassarkúban voltam, de hamar rájöttem, hogy az ár, amit azért fizetek, ha elkapnak drágább lesz, mint a cipőm. Megpróbáltam futásközben lerázni a lábamról, először a jobbat, sikerült. Most a talpamat vagdosta éles széleivel az apró szemű kőtörmelék, nem számított, mint ahogy semmi sem. Próbáltam a balt is lerúgni, de az már nem volt ilyen egyszerű, azt hiszem kiment a bokám. De tudtam az a fájdalom semmi ahhoz képest, ha elkap, rohantam tovább ahogy csak bírtam. Nem tudtam pontosan mi lesz ha nem vagyok elég gyors, de az ösztön, ami évezredek óta ott él az emberben, éppúgy, mint az állatokban bennem is megvolt. Ha üldöznek, menekülj, minden áron, fuss! hát űzött vadként vágtattam. Nem tudom vajon a lábam miatt vagy azért, mert évek óta nem vettem részt a tesi órákon, de azt tudtam, hogy lassulok. Hallottam, ahogy üldözőm lépteinek zaja erősödik, majd bár csak a holdfény világította meg az utat, de a szemem sarkából, észrevettem az árnyékát. Végül már a szuszogását is hallottam most az eddiginél is gyorsabban vert a szívem, bepánikoltam, de nem tudtam mit tehetnék, a lábamat nem bírtam gyorsabban szedni, a kezemben nem volt semmi, a torkomon egy hang sem jött ki, pedig belül üvöltöttem. Elkapott, először fedetlen vállamon éreztem kezét, visszarántott, én megbillentem, de ő megtartott testsúlyával, így nem estem el. Majd egyik kezét a számra tette, a másikkal összekulcsolta két kezem a hátam mögött és így vezetett, nem tudtam hová. Még ekkor is azt hisszük van egy láthatatlan védőháló, ami nem engedi, hogy rossz történjen velünk, hogy úgy is lesz majd egy magányos ember, egy villanykapcsoló, vagy bármi, ami megment, Az agyam tudta mi történik, de nem adtam fel a reményt. Kétségbeesett elméleteket gyártottam, hogy mért nem az történik, ami. Ez csak ez rossz vicc, egy balul elsült tréfa, egy meglepetés bulira visz, mindjárt elenged. Persze nem így lett, egy ház mögött megállt. Nem tudod elképzelni milyen érzés, amikor a tested minden porcikája küzd, mindent bevetsz a győzelemért, de nem tudsz elég nagyot ütni, a lábad túl gyenge alig okozol az ellenségnek fájdalmat. Hosszú küzdelem után jössz csak rá az addig elképzelhetetlenre, a rosszfiú erősebb nálad, védtelen áldozatnál, nincs csodafegyver, nincs társad, aki a sötétből előbukkanva megmenteni az utolsó pillanatban, nincs sehol egy kikapcs gomb, egy pánikszoba. Csak ezen a pontom, döbbentem rá, hogy a testem cserbenhagyott, elkezdtem sírni, éreztem, ahogy a legelső könnycsepp végiggurul az arcomon, rá a kezére. Arra gondoltam, valami gyerekes naiv módon, hogy ettől megenyhül, elenged, még bocsánatot is kér, arra számítottam, hogy ettől, mint egy varázsütésre visszaváltozik emberré, de nem. Egész testemen éreztem a kezét, undorodtam támadómtól, gyűlöltem, ahogy hozzám ér. Egyik kezét még mindig a számon tartotta fölöslegesen feladtam a harcot, hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell és könyörögtem, hogy gyors legyen. Tekintetemet végig mereven egy pontra szegeztem, a holdfényben nagyjából kivehető volt a szomszédház alakja. Az egyik ablakpárkányról egy madáretetőt lógattak ki, végig azt néztem üveges szemekkel, beszűkült pupillákkal, mégis ma alig emlékszem, hogy nézett ki. Nem is emlékszem, mikor hagyott ott, még órákig álltam a házfalának dőlve, majd gépies mozdulatokkal felöltöztem, megkerestem és visszavettem a cipőm. Mire haza értem, Anya már aludt, a tudatom visszatért annyira, hogy észrevegyem, már nem kalapál a szívem. Egyenesen a szobámba mentem, leültem az ágyamra, sokáig csak ültem ott, túl fájdalmasnak tűnt a gondolkozás. Hirtelen elkezdtem magam koszosnak érezni, úgy éreztem a bőröm minden négyzetmillimétere mocskos. Ettől újra felgyorsult a szívverésem, átrohantam a fürdőszobába, ledobáltam a ruháimat, úgy éreztem fojtogatnak, beálltam a zuhany alá, a víz még hideg volt, de nem zavart, csak le akartam mosni magamról a keze nyomát, az izzadság cseppjeit, a vért a lábamról, a saját könnyemet az arcomról, el akartam tűntetni a testemről minden nyomot, meg akartam tisztulni. A víz már forró volt és szinte égette a bőröm, fájt, de nem törődtem vele, úgy éreztem megérdemlem, hogy fájjon, mert vétkeztem. Lassan elhagytam a zuhanyfülkét, a tükör előtt álltam, teljesen meztelenül, csöpögött rólam a víz, a bőröm piros volt, a forró víztől, és én még akkor is, ott is csak arra tudtam gondolni, BŰNÖS. És nem a támadómra gondoltam, hanem magamra, bűnösnek éreztem magam valami miatt, amiről a legkevésbé sem tehettem. Megalázottnak éreztem magam, és az is voltam, hiába nem az én hibám volt, hiába nem tehettem róla, az voltam egy megszégyenült kislány, aki nem érti miért. Már teljesen tiszta voltam, de én még mindig piszkosnak, büdösnek, és sérültnek éreztem magam. Törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba, bent elővettem a pizsamám, vagyis egy bugyit és egy hatalmas pólót, először magamra rángattam a fehérneműmet, majd a pólót kellett volna fel vennem, de nem ment. Tudtam, hogy amikor át akarom dugni a fejem a felsőn, egy röpke pillanatig el fog sötétülni a világ, mert a póló elzárja a fény útját, és ezt most nem bírtam volna ki.  Szóval elővettem a legalsó fiókból egy cipzáras pulcsit és abban feküdtem le. Egymás után kapcsoltam le a lámpákat, azt hittem rossz lesz, de a redőny nem volt lehúzva, így valamennyi fény beszűrődött az udvarról. Fáradt voltam, és így a félhomályban már kevésbé tűnt félelmetesnek a sötétség gondolata, sőt megviselt lelkemnek és testemnek kifejezetten jól esett, ha lecsuktam a szemem. Majd a pislogások között eltelt idő egyre rövidült, végül már összefolytak és elaludtam. Az nap éjjel nem forgolódtam, nem riadtam fel, még csak nem is álmodtam, az nap éjjel, én tényleg csak aludtam, oly sokáig utoljára. Másnap reggel próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, vagy legalábbis nem lenne nagyügy, amit át kellett élnem. Úgy tettem mintha a tegnapi csak egy átlagos péntek este lett volna, a megszokott módon felöltöztem, délfelé kimentem a szobámból ebédelni, Anya fasírtot főzött valamilyen főzelékkel, nem kértem belőle. Sem ez, sem a szótlanságom nem volt szokatlan. De engem nagyon meglepett, hogy Juli semmit nem vesz észre, nem érzi rajtam a történteket, aztán rá kellett döbbenem, hogy a tegnap neki valóban csak egy szokványos péntek volt és neki a ma is csupán egy szombat a sok közül, fájt, hogy nem hibáztathattam, fájt, hogy nem mondhattam el neki, az utóbbinak nem tudom a miért-ét. De nem mondhattam el, akárhányszor megpróbáltam úgy éreztem nem lehet, nem szabad, nem fedhetem fel ezt senki előtt, nem tudhatja senki mennyire gyenge voltam, nem, nem azt nem hagyhattam.  Szóval ezzel a titokkal éltem egyre depressziósabban a napjaim és vártam, hogy jobb lesz, hogy segít az idő, de mára rájöttem, lehet hogy segít az idő, de nem eleget és nem elég gyorsan, mert ha erre gondolok ma is úgy fáj, mint akkor szombaton. Most már biztos vagyok benne, hogy ez az egész éltemre hatással lesz, de azért ebből is tanultam valamit, ez is megváltoztatott....- Anna eltűnődött. Tyson egy szót sem szólt sokáig, hallgattak mind ketten, aztán összeszedte magát és kérdezett.

- Hogy érted, hogy megváltoztál?- hangjában érződött, a megbánás azért, amit a beszélgetés elején mondott, az is, hogy másképp néz a lányra.

- Hát... ma már nem így csinálnám, kinyitnám a szám, mert csak az segíthet, ha beszélek. Feljelenteném, én azóta tanultam önvédelmet és paprika spray nélkül nem teszem ki a lábam a házból, ha elmegyek, mindig elmondom Anyának vagy valakinek, hogy hová és kikkel megyek, előre lediktálm,, melyik útvonalon fogok hazajönni, mert velem ez még egyszer nem történhet meg. Velem nem, de mi van a többiekkel, mennyi ismerősöm van aki elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket én és nem lehet érte hibáztatni őket, mert amíg nem élsz át valami ilyesmit, nem érzed az apró tettek, szavak, mozdulatok súlyát.   A legfontosabb azonban, hogy beszélnék erről, nem várnám meg amíg pszichológushoz küldenek.

- Egy psziho dokinak beszéltél róla?- hangjába újból egy kis gúny érződött.

- Nem, neki sem, abból, amit mégis mondtam érezte ugyan, hol lehet a baj, de pontosan nem tudta meghatározni, persze hogy nem, az eset óta ez is megváltozott. Régebben könnyű volt olvasni bennem, olyan voltam, mint a többi lány, de mára meg tanultam uralni a testbeszédem, már nem kacsintgatok csakúgy idegen, helyes fiúkra az utcán. Minden rezdülésem, tudatos és azt üzeni, a többi ember tudatalattijának, amit akarok, hogy üzenjen, nálam nincsenek kétértelmű jelek, a nem az nem és ezt a többiek is érzik.

- Akkor kinek mondtad el?

- Most, neked- Tysonon azonnal látszott a meglepettség és az is, hogy nem érti a helyzetet. - A legjobb barátnőm, Blair, talán ismered...

- Persze, jó csaj- elszégyellte magát, tudta, hogy ez most nem volt ide illő- bocsi, folytasd csak.

- Szóval Blair rákérdezett, azt mondta furcsa voltam az utóbbi időben és szerinte ez állhat a háttérben, bólintottam, de vele sem beszéltem erről. Nem mintha nem bíznék benne, tudom, hogy neki bármit nyugodtan elmondhatok, de előtte is félek, felfedni valamit, amitől elesettnek látszom, nem szeretném a gyenge pontom mutogatni, nem szeretnék sajnálatot látni a szemében,  nem szeretném ha úgy nézne rám, mint most Te... Mert, igen ez egy szörnyű dolog, aminek szörnyű következményei lettek. Sokszor felriadok az éjszaka közepén és nem merem kinyitni a szemem, félek, hogy ott fog állni, hogy majd ő néz rám vissza. Néha a mai napig elsírom magam, ha erre gondolok, de nem azért mert sajnálom magam, hanem azért mert pusztán fáj, fáj, hogy történhetnek ilyen dolgok, fáj, hogy nem tökéletes a világ, fáj, hogy többé nem lehetek ugyanaz, aki előtte voltam, és végtelenül fáj, hogy ezt át kellett élnem, nincs szó rá, mit érzek még így két év távolságából is. Mert engem, aki mindig emelt fővel járt, aki mindig erős volt, aki mindig mindenki támasza, megtört ez az esemény, és a titok súlya alatt összetörtem. És igen a mai napig rettegek végig menni egy-egy sötétebb utcán, félek elmenni egy kocsma előtt, nem tudok bizalommal fordulni egy férfi felé sem, mert összerezzenek valahányszor valaki, úgy érint, meg, hogy nem számítok rá. DE ez mind erősebbé tett, mert hiszem, hogy, ami nem öl meg erősít és itt közel voltam hozzá, hogy meghaljak, nem aznap, utána, mert úgy éreztem nem bírok tovább ezzel a titokkal élni. Egyszer az egyik tanárunk beszélt nekünk az öngyilkosságról, azt mondta ez gyávaság, és értelmetlen tett, bár mint Te is tudod, általában tisztelem és szeretem a tanáraim, de ez felháborított, hogy egy olyan ember beszél nekünk erről, aki semmit nem tud az öngyilkosságról, aki sosem tartott kést éjszakákon át a csuklójához, aki sosem próbálta ki elbírná-e a lámpa, aki sosem állt még ki egy épület peremére. Aki sosem érezte azt, hogy menekülni kell, mert ennél az életnél csak jobb lehet, aki sosem, akart itt hagyni mindent, aki sosem kívánta bár lenne vége. Mert könnyű az mondani, hogy ez gyávaság, de egyszer próbáld meg megtenni és rájössz, hogy nem, legalábbis én így érzem, az biztos, hogy itt se minden fekete és fehér. Van egy japán harcművészet, amelyben egy kődarabot ütögetnek a tanoncok az ujjhegyeikkel, olyan erősen, hogy a csontjaikon hajszálrepedések keletkeznek, a fájdalom hatalmas, mert ezt újra és újra megkell tenniük, mindig mikor a csont újra összeforr, erősebb lesz, mint előtte. Végül, mikor letöltötték a tanuló időt, és a kiképzésük befejeződött, akár egyetlen csapással is a földre tudnak juttatni egy felnőtt férfit is, úgy, hogy csupán az ujjvégeikkel érnek az ellenfélhez. Azt hiszem én is ennek az elvnek a hatására lettem erősebb, mint voltam, mert ahhoz, hogy valami jobbat tudj, létre hozni a régit földig kell rombolni, el kell tüntetni véglegesen mert csak úgy lesz, hely valami új számára. Ezért nem kell senkinek a sajnálata, mert köszönöm jól vagyok, erősebben, mint valaha. Érted ezt? - Anna nem tudta milyen válaszra számíthat, a fiútól, de arra végképp nem, amit kapott.

- Igen, de egy ilyen esemény nem csak egy féleképpen változtathatja meg az embert, Mit gondolsz én, hogy lettem ilyen, hogy lettem bandavezér, hogy lettem ilyen kemény, nem vagyunk ám mi ketten olyan mások.  Kilencéves voltam, amikor megtudtam, hogy Anyám rákos, nekem csak ő volt, meg a két húgom, apám az az utolsó.... hagyjuk, ő elhagyott minket még mielőtt a legkisebb tesóm megszületett. Végig mellette voltam, a kemoterápia, a sugárkezelések alatt, fogtam a haját ha hányt,  a vállamon sírta ki magát, minden rossz hír után, az én kezem szorította meg, ha a jövőre gondolt. Mikor ő kórháza került, nekem kellett gondoskodnom a kicsikről, mindig azt mondta, majd amikor haza jön meghálálja, a kedvenceimet fogja főzni és megveszi nekem azt a kis piros játékmotort, ami a kirakatban áll és olyan rég vágytam rá. De sosem, jött már haza, az nap mikor meghalt elmentem az üzletbe a pénzből, amit otthon találtam, a tojástartóba rejtve, megvettem a motort és széttörtem, mert ha nem kaphattam meg tőle nem kellett senkitől- egy könnycsepp gurult le az arcán, de gyorsan letörölte, nem akarta, hogy akár a gyengeség legkisebb jele is látszódjon rajta. Ekkor jött rá Anna, hogy Tysonnak igaza van, ők ketten nem is különböznek annyira. A fiú a pólója alányúlt, és ezt a nyakláncot tette láthatóvá, leoldotta a nyakáról, a kezébe vette, látszott rajta, hogy sokat jelent neki. - Egy ápolónőtől kaptam, aki Anyát gondozta, azt mondta neki segített a nehéz időkben ő is úgy kapta egy idegentől és azt kérte, majd én is adjam tovább, és én most neked adom, hogy segítsen. Normális esetben Anna tiltakozott volna, vendégségben egy sütit is alig mert elfogadni, nem, hogy egy aranyláncot. De ez az újonnan fogant kapcsolat közte és az iskola rettegett rosszfiúja között, máris olyan erős volt, hogy tudta megsértene, ha nem fogadná el, hát megköszönte, még beszélgettek egy keveset, aztán bejött a tanár és véget is ért a különös csevej. Többé nem beszélgettek, de amikor az iskolai folyosón, az udvaron vagy bárhol keresztezték egymás útját, egymásra pillantottak és eszükbe jutott a titok, amit egymásról megtudtak, ez örökké össze fogja kötni az életüket, de egyikük sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni azzal a másikat, hogy köszönnek. Hiszen más oldalon állnak, a jó kislány, a matek versenyek első helyezettje, akit elsőnek vettek fel ebbe az iskolába  és a rossz fiú, akitől mindenki tart, aki csúnyán beszél, akinek tetoválás van a karján van és mégis mennyi közös van bennük.  A nyakláncot a nyakába kötötte, letörölte arcáról a könnyeit, és elmosolyodott, mert annyi mindent köszönhet ennek a beszélgetésnek, ekkor tanulta meg ugyanis, hogy ne ítéljen külső alapján, ne legyenek előítéletei, ekkor tanulta meg, hogy valahol minden ember egyforma és mind ugyanonnan jövünk. Azóta sokkal óvatosabb a szavakkal, kétszer is meggondolja, hogy kit milyen jelzővel illet, főleg ha alig ismeri, mert mindennek van oka, és ha ismerjük a kiváltó okokat sokszor egészen más színben látjuk a végeredményt, az embert is. Már csak két dolog foglalt helyet a papírdobozban egy gyűrött papírgalacsin és egy darabka csoki, ami színes papírba volt csomagolva. Először a papír fecnit vette kezébe, széthajtogatta és félhangosan olvasni kezdte az írást, Nagyon szeretünk Anna, várunk vissza, gyógyulj meg gyorsan, puszil: Blair, Elena, Jacke és Cece. Egy virágcsokorba volt bele tűzve, amit a barátai küldtek neki, mikor kivették a manduláját és majd egy hónapig nem mehetett iskolába, Jacke-kel akkor kezdtek járni, Blair már akkor is a legjobb barátnője volt, a másik két név pedig, két kedves osztálytársnőjéhez tartoznak, akikkel akkoriban még jóban voltak, aztán mikor kiderült, hogy terhes, már másképp néztek rá, akkor csak is Blair és Jacke maradtak mellette. Főszereplőnkből kitört a sírás, nem bírta tovább, ennyi emlék szépek és kevésbé azok egyaránt, de mégis mind részletek az életéből, abból az életből, amit már sosem kaphat vissza, mert anya lett, mert van egy lánya és már sosem lehet olyan, mint egy átlagos tinédzser. Mikor megnyugodott a csokiért nyúlt, egy ideig gondolkozott, hogy miért tarthatta vajon meg, aztán arra gondolt jó lesz sírás utáni endorfin pótléknak szóval kibontotta csomagolásából és leharapott belőle egy darabot. Az íz természetfeletti erővel szippantotta magába a tudatát és repítette Anna-t egy emlék kellős közepébe. Ez az íz ezerszer erősebb gyökerekkel rendelkezett, mint bármilyen fénykép vagy hang, és Anna már pontosan tudta, miért rejtegette ezt a csokit, mert ezt akkor kapta, abban a szálódában raktak minden reggel ilyen csokit a párnájára, ahova Juli-val utazott nem sokkal az után, hogy megtudta terhes lett, ez forduló pontot jelentett neki, mert itt kezdődtek a rémálmai. Volt egy visszatérő álom, amely hónapokon keresztül tette borzongással telivé az elalvást, és fojtotta verejtékezésbe és sikításba az ébredést. Az álmok nem sokkal Sophi születése előtt maradtak abba, jól tudta miért, de most nem tudott másra gondolni csak az álomra. Miután elmúlt még hetekig rettegett, hogy visszatér, most pedig képes lenne önszántából megidézni, nem tudta miért de úgy érezte, most, hogy ébren van, itt ebben a szobában ahova az álom sosem tudott betörni, hiszen egyszer sem aludt itt a kezdetük után, biztonságban van. Képesnek érezte magát arra, hogy az álmát, most kívülről szemlélje, ne élje bele magát, csak, mint egy horrorfilmet, pörgesse le maga előtt. Eldöntötte hát, behunyta szemét és már látta is maga előtt az első kép kockát. Egy „kislány", úgy tizenöt-hat éves, hintázott előtte, légies könnyedséggel lengte be az egyszerű vaskeretes hintáján a teret, melyet két vaslánc tartott a semmiben. Környezet nem volt, Anna nem is tudta pontosan megfogalmazni, azt, hogy hol játszódik ez a kis történet, minden fekete volt, és sehol nem látszott egyetlen ablak, vagy ajtó sem, de mégis valahonnan napfény szűrődött be, a kislány alakja teljesen kivehető volt, mintha erősen meg lett volna világítva, de nem látott semmilyen fényforrást. Ebben a végtelennek tetsző feketeségben, hintázott a lány, aki Anna kedvenc történelmi korszakának, a középkornak megfelelő ruházatban hajtotta játékszerét előre és hátra, olyan könnyedén, mintha az magától himbálózna, bár lehet valóban így is volt. Alsószoknyái és fűzője felett egy aranysárgás ruhát viselt, mely a mell résznél, és a könyékig érő ujjak végén csipkézett volt, az szoknyarésznél, pedig egy narancsos-bronzos kötény díszítette. Kicsivel váll alá érő loknisan göndör, szőkés-barnás fürtjeit egy aranyszínű csat regulázta meg melyet kis virág, talán egy hunyor díszített, ez a jel tudatosította Anna-ban, hogy ez az is csak az ő agyának szüleménye, hiszen ez a kedvenc virága. A ruha egész hátát takarta, csakúgy, mint lábait bokáig, így bájos arcán kívül, csupán vékony karjai látszottak ki alóla, amelyek ékszerek híján meztelennek tűntek, de a kép kárpótolta nézőnket, azzal, hogy az amúgy is törékeny testfelépítésű kislány, különösen vékony nyakát két nyaklánccal is ékesítette. Egy gyöngysorral mely, viszonylag szorosan fogta gyűrűbe a levegő útjául szolgáló testrészt, míg a másik lánc, melyen egy antik szintén aranyszínű kulcs vállalta magára a medál szerepét, egészen a lány fűzővel leszorított kebleiig ért. A középkor hangulatát idézte a ruha mellett, az is, hogy a lány bőre, a kor divatja szerint fehér volt, arcán látszott ugyan egy kis pirosság, de ez inkább fizikai igénybe vétel számlájára volt írható, mint sem a Napéra. Egyébként hófehér arca így smink nélkül is tökéletesnek tűnt, rózsaszín ajkai kellően teltek voltak, kék szemei pedig macskásan világítottak ki, a velencei hangulatot idéző álarcnak, mely csak a szem környék, a járomcsonttól kicsivel a szemöldök fölé terjedő részét valamint az orr és a homlok közti darabkát fedte el. Az álarc maga is a ruha anyagából készült, szélén arany szegély keretezte, nem lehetett megmondani, hogy mi rögzíti a lány arcához, nem volt semmilyen látható gumi, zsinór vagy bármi egyéb e célt szolgáló kiegészítő, a szemeknél a kivágás kerek volt így még kedvesebbé tette a lány pofiját, akit Anna magában Bellának nevezett el. A hinta mozgásának ütemére mozgatta a kezében tartott legyezőt is, a legyező a maszkkal ellentétben nem Velencét, hanem Kínát jelképezte és bár fa szélei és rögzítő lécecskéivel, melegséget sugárzott, mint minden a lányt is bele értve, de sárgás alapján a vastag kontúrú belül üres fekete virágok vészjóslóan vonzották magukra a figyelmet. Bellán látszott, hogy élvezi a napsugarak simogatását, a madarak csicsergését még akkor is, ha nem látja őket, egyszer csak pár perccel az álom kezdete után dalra fakadt, egy gyermeteg altatódalt énekelt. Anna-nak úgy rémlett, valamelyik énekkönyvében olvashatta, és alsós korában gyakran dudorászta is, de ahogy idősödött kezdett „gázzá" válni így felhagyott vele és az álmok megjelenéséig meg is feledkezett róla.

Halkan szól a hal dal

A hal úszik a dallal

A csendben hallható

A halk hal altató

Halkan szól a hal dal

A dal úszik a hallal

A csendben hallható

A halk hal altató

És némán hullámzik a tó

( Karsai Gizella)

 Elénekelte párszor aztán egy madár is bekapcsolódott és ő is fütyülte a dallamot, erre a lány kacagni kezdett, a kacagás angyalinak és ettől fogva a kép pedig idillinek tűnt. Ám ekkor a kacagás sikolyba fordult át, a határok elmosódtak a kettő között, a madarak elhallgattak a kislány arca eltorzult, úgy tűnt nem kap levegőt, fulladozott, a nyak izmai megfeszültek és őrülten küzdött, (most igazán találónak tűnt az előző dalocska, hiszen a lány pont úgy szenvedett, mintha víz alá került volna). A következő pillanatban a nyakához kapott és ezzel a hirtelen mozdulattal elszakította, mindkét nyakláncot, ez bár a szorítást nem oldotta fel, de elvonta a figyelmét saját helyzetéről, egyik kezével a gyöngyök után kapott. De azok nem vártak rá, végig gurultak ruháján, néhány szerencsés meg tudott kapaszkodni a ruhája ráncaiban, de a többiek végig gördültek kis lapos talpú topánkáján és zuhantak a semmibe. A kép ekkor egészen kaotikusnak tűnt, megannyi fehér golyó zuhant a fekete mélységbe, közben néha meg-megcsillant rajtuk a napfény. Csend volt, a kislány elhallgatott, egész teste megfeszült észrevette ugyanis, hogy a másik lánc fenn akadt a cipőjén, lassan megpróbált utána nyúlni, de mivel egyik kezében még mindig a legyezőt tartotta, elfelejtett kapaszkodni, hirtelen kibillent egyensúlyából, ahogy lecsúszott a hinta szélén, akaratlanul is meglökte azt az ellenkező irányba így esélye sem volt megkapaszkodni, zuhant ő is. A kulcs azonban, amint lecsúszott a lábáról eltűnt a semmiben, nem követte őt és a gyöngyöket a mélybe. A csendet koppanás törte meg, az első gyöngy koppant a végtelennek tűnő tér legalján. Bár a hangot már hallottuk, de az eseményt most láthattuk is a gyöngy egy borospohár alján landolt, mivel nem pontosan a közepére esett meglökte az egyik szélét és akárcsak az előbb Bella, most ez a kecses egylábú felül lyukas üveggömb is megbillent és a zongoráról, amin eddig kellette magát, a földre esett, összetört. Ebben a pillanatban a gyöngy üvegszilánkká változott, és társai követték őt, a zuhanó gyöngyök, amelyek egyre sokasodtak, mert bár a kislány nyakán eredetileg csak egy úgy ötven gyöngyből álló ékszer foglalt helyet, most már több ezer üvegdarabként újjászületett gyöngy követte a legelsőt, a koppanások egyre gyakoribbá váltak, ilyenkor a szilánkok is ezer meg ezer kisebb darabkára törtek szét. Ekkor a kulcs, ami nem rég még egyszerű ékszerként tengette napjait, most visszatért eredeti szakmájához és egy ládikát nyitott ki valahol nagyon magasan, felfelé ez a tér csakúgy végtelenek tetszett, mint lefelé, de abból következtetve, hogy az alját már láthattuk, valószínűleg teteje is volt. De ezt Anna sosem tudhatta meg, ő csak egy kicsiny ládát láthatott, aminek a zárjában táncra kel a kulcs és végül kattan a zár, Bella ebben a pillanatban levegőhöz jutott, mélyen magába szívta a azt, érezte, ahogy megtölti a tüdejét, majd egész testében szétárad. De a láda, ügyet sem vetett rá csak kinyílt, de nem a teteje, hanem az alja, és belőle, saját méretét meghazudtolva, hullott alá számtalan boríték. A borítékok mindegyike fel volt címezve és bélyeggel is el voltak látva, de túl gyorsan zuhantak az üvegszilánkokat követve, mint sem, hogy elolvashatnánk ki a feladó vagy, ami még jobban érdekelte Anna-t ki a címzett. Most mintha lassulna az idő, a borítékok lebegnek a levegőben, majd gondosan leragasztott szájuk kinyílik és beszélni kezdenek, kihullnak belőlük a levelek, melyek mindegyike ugyanazzal az apró dőltbetűs írással van tele írva és csak ekkor zuhannak tovább. Néhányról Anna le tudott olvasni egy-egy betűt, de amint elcsípett egy a vagy ó betűt, a levél, melyen szerepelt meggyulladt és lángoló golyóbissá vált, ezek a sárkányköpetek nem hulltak alá, egyetlen pillanat alatt illantak el a messzi távolba, láthatatlan szárnyakon repdesve. A kislány csak most kezdte felfogni, hogy megszabadult a tehertől, amelyet eddigi zuhanása alatt cipelt, hisz újra érezhette az oxigén emberi testre gyakorolt jótékony hatásait és mégsem volt oka az örömre vagy akár csak a megkönnyebbülésre, ugyanis  a gyöngyök melyek eddig csak simogatták testét ha hozzáértek, most már üvegszilánkok képében célozták a meghatározhatatlan tér legalját. Ezen üvegszilánkoknak pedig volt egy Bella-ra nézve igen csak fájdalmas tulajdonságuk, ugyanis ha hófehér,  puha bőréhez értek egy vörös, vérző leszállópályát hagytak maguk mögött. A kislány érezte, amint egy éppen felkarjába fúródik, aztán felszakítja bőrét és vérét ontja, felsikoltott, de attól, ahogy ez a sikoly megtörte a végtelennek és örökkévalónak tűnő csendet talán még jobban megijedt, így hát ezentúl, minden karcolást, vágást, minden üvegszilánkot, amely lyukat ütött hibátlan, fiatal testén, amellett, hogy vérével kínált, még néma könnycseppjeivel is megajándékozott. A könny és a vér, összefonódva egyetlen vegyületté, színezte vörösre a leveleket és borítékjaikat, az írás kezdett rajtuk piros foltokban elmosódni. Eközben Anna szívverése egyre gyorsult, már nem tudta kívülről szemlélni az eseményeket, lelke egésze az álom markába került. Lassan az első véres levelek is földet értek, a kis üvegdarabkák még mindig potyogtak, más helyzetben talán még szép is lett volna, egy ilyen üvegeső, csakhogy most a cseppek egy kislány vérét pazarolták. Bella meglátta a végállomást, egy fekete zongora tetejét, először félt, hogy a fizika törvényei szerint a hosszú zuhanás következtében, biztosan felgyorsult ettől a becsapódás fájdalmas lesz és néhány csontjai épségébe kerül majd, de amikor a zongora közelébe ért lelassult, és csak finoman lehuppant a hangszer tetejére.  Abban  a pillanatban, hogy hozzáért a bal lába a zongora tetejéhez cipője, majd ruhája is fehérré változott, a legyező fekete virágai eltűntek,a hajcsatról elveszett a kis hunyor, minden ami eddig aranyszínben pompázott most kifakult, álarca sem tündökölt többé az ősz színeiben. Igaz teljesen fehérré sem vált, két fekete csík mutatott kecses görbületű utat a könnycseppeknek, mert a kislány könnyei többé nem átlátszó folyadékként távoztak, egykoron kék szemeiből, hanem fekete, tintaszerű vegyületként. Ezt ő maga csak akkor fedezte fel, amikor letörölte arcáról őket és kezén meglátta a fekete anyagot, kezét gyorsan szájára tapasztotta, megelőzve ezzel egy újabb csend törést, bár egy hangot sem adott ki, de egész testében remegett, lassan leengedte kezeit, egyikkel megfogta a zongorára fektetett, immáron hófehér legyezőt, másikkal a ruhája zsebébe nyúlt. Egy ideig ügyetlenül még mindig remegő kézzel matatott benne, aztán előhúzott egy zsebtükröt, a tükröt ki lehetett nyitni, fedőlapján eredetileg egy lila páva volt, de mint minden más ez is elvesztette színeit. Bella észlelte ugyan a változást, de ezzel most nem tudott foglalkozni, lassan kinyitotta a tükröt, látszott rajta, hogy fél attól, amit majd látnia kell. Először csak a ruhája mellrészét látta benne, elkezdte változtatni a szöget, óvatos apró mozdulatokkal, már a nyakát is látta, hirtelen felsóhajtott, a nyakán két piros vonal is jelezte, hogy a szilánkok látogatását húsában. Amikor becsapódtak érezte őket, de a látvány sokkal szívszorítóbb volt, a könnyei megint potyogni kezdtek és miután végigfolytak az álarc számukra kiszabott pályáján, a nyakán folytatták útjukat, most a tükörrel követte ezt a patakot egészen a forrásáig. Mikor meglátta szemeit az álarc mögött, elejtette a tükör kerek volt, így tovább gurult a zongora tetején, majd a pereménél pörögni kezdett, sokáig játszott így Anna-val, vagyis csak akart játszani, mert Anna oda sem figyelt rá, csak arra tudott gondolni, amit a tükörben látott.  Mert a szemei feketék lettek, olyan volt mintha a pupillája, mint egy festékkel töltött lufi kidurrant volna, és a festék beszínezte volna a gyönyörű kék és a fehér részeket is. A tükör végül megunta, hogy nem figyelnek rá és a zongora legszélén fél lábbal a mélyben megállt. A kislány, most már sírni is félt, nem tudta mi tévő legyen, nem tudta, honnan várja a segítséget, nem tudta, hol az állandóan költöző remény háza most, semmi mást nem látott csak a fehér ruháját, kezében a legyezőt, amit, nem mert megmozdítani, itt-ott még mindig vérző sebhelyekkel tarkított bőrét, amint egy fekete zongora tetején kuporog.  A földön látta a megannyi üveg és tükör szilánkot, a véres leveleket mindenütt, a felborult borospohár darabkáit és a valahol bennük élő gyöngyöt. Felnézett még mindig hullottak a szilánkok és a vérével színezett levelek, egyre csak a fekete rejtélyes magasságot bámulta, ahonnan ő is lepottyant szerette volna azt hinni, hogy van ott fenn valaki, aki figyel rá. Anna sosem volt vallásos, a keresztény vallással egyáltalán nem szimpatizált, nem tudta ez csupán a katolikus anyja szembeni lázadás-e vagy azért tiltakozik-e az ellen az elmélet ellen, hogy valakinek befolyása van az élete felett, mert akkor ez a valaki, hagyta, hogy az apukája elhagyja őket, hagyta, hogy az anyukája elmegyógyintézetbe kerüljön, hagyta, hogy félárván nőjön fel, hagyta, hogy kiközösítsék, hagyta, hogy megerőszakolják. És nemcsak, hagyta, de előre megtervezte és megfontoltan elkövette mindezt, nemcsak bűnrészes volt, hanem az egyetlen vádlott, akire a hívők bizonyítják rá bűneit és mégis imádják Őt, ezt nem tudta megérteni, nem tudott szeretni, vagy hinni valakiben, aki ezt tette vele. Ezen gondolatai ugyan egyoldalúak voltak és gyakran hangoztatta őket, de amikor bajban volt ő is mint most Bella felnézett az égre, és ezt sosem vallotta volna be senkinek sem,  ő nem tett többet csak ezt a kismozdulatot. Bella igen, felnézett és kutatta az eget, belül könyörgött, hogy valaki nyújtsa ki a kezét, hogy valaki segítsen. Anna csak ezen álom kapcsán látta be, hogy a vallás nem több, de nem is kevesebb, mint maga a kimeríthetetlen és állandó remény. Mert minden helyzetben, legyen az akármilyen kilátástalan az ember felnézhet és azt mondhatja Hallgass meg,..! és utána hiheti, hogy valaki meg fogja fogni a kezét és kiemeli az ő vagy mások bűneinek mocsarából és ennél többet egy kétségbe esett embernek nem is lehet adni, mint azt a biztonságot, hogy mindig lesz valaki, aki onnantól, hogy megfogantál odáig, hogy a szögeket beütik a koporsódba rajtad tartja szemét és terelgetni fog utadon. A kislány eddig nem vette észre, de a zongorát, mintha egy láthatatlan védő bura védte volna, a levelek mind kikerülték és ez most valóban olyan volt, mintha Isten egyik kezét kinyújtotta volna és tenyerével lefedte volna a zongorát, ez megerősítette Bella bele vetett hitét, pedig valójában semmi sem változott az imádkozása előtti állapothoz képest. De talán így működik a vallás, az elménk néha becsap minket, hogy legyen, bizonyítéka az emberfelettibe vetett hitünknek cserébe pedig kapunk egy csillagot, amely kiutat mutat nekünk a bajból.  A lány mióta leesett most érezte először valamennyire biztonságban magát, de sejtette, hogy még nincs vége. Miközben még mindig az ég felé szegezte hamvas arcocskáját, az egyik levélben valami különöset vélhetett felfedezni, mert követte útját egészen a padlóig, nem messze a zongora szélétől ért földet. Ez volt az álom egyetlen része, amikor Anna nem látott bele Bella fejébe, mert bár az eseményeket kívülről látta, mintha csak egy színházi előadást nézne, de Bella fájdalmát, hangulatát, átérezte, ismerte. Bella négykézlábra állt és kihajolta a burából, a levelet kezdte olvasni, néha felnézett nehogy eltorlaszolja egy-egy égből pottyant „ajándék" röppályáját. Miután befejezte,  úgy tűnt nem érti az olvasottakat és még egyszer végigfutatta rajta a szemét, a helyzet nem javult, gondolkozásra volt szüksége, ezért egy kényelmesebb pózra akart váltani, de amikor vissza akart ülni a sarkára, a tűnődés közben elvétette és alig láthatóan, de meglökte a hangszert. Ez elég olt, ahhoz, hogy a tükör újra pörögni kezdjen és ott folytatta, ahol abbahagyta, de ezúttal nem kegyelmezett legurult, a billentyűzetre érkezett, leütött egy magas hangot, majd valószínűleg leesett és összetört, de ezt sem Bella sem Anna nem láthatta már. Ugyanis abban a pillanatban, hogy a hang orkánként söpört végig a téren és annak minden szegletéből visszhangzott, kivégezve ezzel a csendet, erős, kékes fény villant fel, mintha fényképeztek volna és a vaku elfelejtett volna kialudni. A hideg, teli Holdra emlékeztető fény enyhült és kezdett kikristályozódni a második szereplő körvonala. Egy hosszú sötéthajú, nem kevésbé elbűvölő és csodaszép hölggyé, aki sötétkék, ujjatlan, mélyen dekoltált, földig érő estélyit, éjfekete tűsarkút, és egy a lányéhoz hasonló alakú, de fekete krómosan csillogó álarcot, valamint egy kendőt viselt. A kendő azonban nem a nyakát vagy vállát takarta, sötétkék áttetsző anyagával, hanem csuklóit kötötte össze, Bella nézte volna még, de a hölgy szépsége mellett most egy másik előnyös tulajdonságáról tett tanúbizonyságot, énekelni kezdett. Ebben a pillanatban a levelek a földre hullottak, már nem szépen lassan, közben vitorlázva, mint eddig, hanem egyszerre mintha meghaltak volna, a szilánkok ezzel szemben nem a padlón végezték, de nem is eshettek tovább, a levegőben ragadtak, nem mozdultak, dermedten tartották a pózt, melyben a kezdőhang érte őket.  Anna ennél a résznél midig meglepődött, mert ez, ha úgy tetszik az ő szuperereje volt, van, aki festeni, írni, zenét szerezni, költeni, varrni, öltözködni vagy épp szobrászkodni, tud, ehhez mind tehetség és kreativitás kell, és ő egyedül énekelni tudott. Bár az iskolai kórus mellett, ahova minden évben az elsők között választották be, csak a zuhany alatt, vagy a szobájában fülhallgatóval a fülébe, de így is imádott itt élte ki a művészi énjét és csak hab volt a tortán, hogy azok is szeretik, akik hallgatják. A hölgy Mozart varázsfuvola című operájából, az éjkirálynő áriáját dalolta, vékony, de formás alakja miatt meglepő volt, mély hangja, amely meseszerűen töltötte be a teret. A kislány csak ült ott a zongora tetején, amelynek billentyűzetén a szám kezdete óta láthatatlan kezek nyomogatták a billentyűket és lenyűgözve, de azért félelemmel telve bámulta a hölgyet. Akit Anna magában Christine-nek hívott, eredetileg Claudia-nak akarta nevezni, de miután egy kedves barátnője anyukáját is így hívják, nem tudott e névre, többé elég fagyosan gondolni. Bella kezdte megszokni a különös helyzetet, ő egy fekete zongora tetején ül hófehér ruhában sebhelyekkel a testén, fekete szemekkel és könnyekkel, a hangszer billentyűzetén láthatatlan ujjak játszanak, a zongora körüli teret a levegőben lebegő üvegdarabok töltik be. Melyek ezerszer törik meg a kékes fényt, a padlón mindenütt véres levelek, melyek mindegyikét gyönyörű fekete betűivel írta tele ugyanaz a személy, nem messze tőle egy mellig érő, szög egyenes, fekete hajú hölgy, dalolja a kedvenc áriáját nagyestélyiben, kezei össze vannak kötve és ő még sem ijedt. Anna megfestette egyszer ezt a képet, ez volt az egyetlen érdemi ecsettel alkotott műve, ekkor még egy doboz alján várta, hogy valaki kicsomagolja, de mára egy családi portréval szemben foglal helyet egy ház nappalijában. Christine nagyon is magabiztosnak tűnt, mi több félelmetesen ridegnek és kimértnek, Bella félt tőle és mégis csodálta őt. A dal a tető fokára hágott, a rejtélyes zongorázó kezek begyorsultak és már szinte csapkodták a klaviatúrát, a hölgy a pillanat hevében, akárcsak egy énekesnő felemelte kezeit, melyeket eddig szigorúan maga előtt tartott a ruhája árnyékában, a sál még mindig szorosan összekulcsolta őket, mikor a feje felé emelte, az őt hátulról megvilágító fényben a kendő kezdett eltűnni és egy fém bilincs rajzolódott ki. Bella felsikoltott, a zene ebben a pillanatban elhallgatott, Christine a lány felé fordult közben leengedte karjait, amiket ismét az eredeti kendő tette elválaszthatatlanná, kipréselte még torkán az aktuális sor végső hangját, majd összeszorította ajkait, az arcára kárörvendő mosoly ült ki, úgy tűnt csak most fedezte fel, hogy nincs egyedül. Pár percig csak állt ott Bellával szemben. Anna most az ő fejében találta magát. Érezte a hölgyben dúló iszonyú haragot, ugyanakkor érezte, azt is, ahogy a félelemtől kővé dermedt Bella fiatal, puha bőrét szinte égeti a hölgy tekintete, a nő résnyire nyitotta ajkait és olyan szánakozó pillantást vetett az ártatlan teremtésre, amitől ő elpirult és elszégyellte magát, azt nem tudta miért. Annak ellenére, hogy az ő keze volt bilincsben, mégis ő uralta a látszólag szabad Bella-val szemben a helyzetet, pusztán magabiztosságával, kisugárzásával, azzal, hogy az első pillanattól alárendeltként tekintett a kislányra kiosztotta szerepeket. Miután betelt domináns pozíciójával a jelen szituációban, már többre vágyott, lassan, dívaként vonulni kezdett a szűziesesen kuporgó Bella felé, nem sietett minden percet alaposan ki akart élvezni, Bella, minden lépésével növekvő, rémületéből. Útjában lévő üvegszilánkok engedelmesen hullottak le előtte, és tűsarkúja alatt iszonyatos reccsenések kíséretében törtek darabokra, őt nem zavarta csak menetelt lassan, de egyenletesen emelte kecses, izmos lábait egymás után. A kislány eközben mozdulatlanul tűrte, ahogy ez a lehengerlő, de rettegett hölgy közelít felé. A hölgy már csak pár méterre volt tőle, amikor kinyitotta vérvörösre rúzsozott ajkait és mély hangon ennyi intézett a megbűvölt gyermekhez.

- Nem élhetnék, ha Te nem lennél, de nem létezhetünk egyszerre, most én következem!

Bella-nak beletelt néhány percbe mire rádöbbent, a hölgy megfogja ölni őt, és, miután a sokk alább hagyott, adta magát a kérdés, tehet-e ez ellen  valamit. Elkezdte felmérni lehetőségeit kuporoghat itt a zongora tetején várva, hogy ez a rideg, de szépséges nő meggyilkolja, vagy leugorhat és elfuthat, kitudja hova. Mire ezt végig gondolta Christine már karnyújtásnyira állt tőle, és ekkor Bella-n egy most vagy soha érzés lett úrrá. Bár a hölgy megállt és nem mozdult, nem mert leugrani, félt, hogy a hölgy észrevenné, hogy ugrani készül és azonnal végezne vele. Majd a tükör jutott eszébe, az, hogy ő, hogy jutott le, jobb ötlet híján ő is a zongora azon pereme felé kezdte csúsztatni testét, ahol a tükör legördült. A lába már el is érte a hangszer szélét, most elkezdhette függőlegesen is mozgatni alsó végtagjait, először a jobbat, majd a balt is fokozatosan engedte le, eközben egyre nagyobb erővel tolta testét kezeivel, hason fekvő pózban. Sikeres volt a művelet, mert lábujjai alatt újra biztos talajt érzett kicsit korainak tűnt ugyan, de nem volt ideje gondolkodni, hiszen Christine, aki gépiesen állt a semmibe meredő szemekkel, a zongora mellett, bármelyik percben észrevehette volna, hogy szökni próbál. Lábujjai után egész talpát hozzá érintette a talajnak hitt síkra, ám amikor testsúlyát is ráhelyezte, kénytelen volt kiábrándulni a szabadulás lehetőségének hitéből. Ugyanis, ebben a pillanatban egy sajnos már nem először hallott hang, egyetlen éles vágással gyilkolta meg kegyetlenül a csendet, és vonta Christine figyelmét Bella-ra. A talajnak hitt sík valójában még csupán a billentyűzet volt, és ennek egyik gombjára gyakorolt Bella erős nyomást, mikor lábával ránehezedett, ez bocsátott ki magából a tükör által kiváltottnál eggyel mélyebb hangot. Bella behunyta a szemét, tudta, hogy itt a vég, hogy nincs tovább, a játék, az örök harc, az öröm és bánat állandó jellegű körforgása, a napok, hetek, hónapok, évek sora, a könnyek és mosolyok párharca, a mindenki által saját céllal felruházot

Oldal: 5/2. fejezet
Egy kezdő író első könyve, Egy lányról - © 2008 - 2024 - kezdoiro.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat