---

 

 

1.   Ő a te lányod fogadd el!

Jacke pillantásában volt valami bizakodó, ami megfogta Anna-t. Mintha valami megnyílt volna, ahogy a szemébe nézett kicsit meg is nyugodott. Mert a szemében ott volt az a kis fény, ami egy kis reménységgel töltötte el. És ezt Jacke is érezhette, mert közelebb lépett Anna ágyához. Megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett. Úgy nézett rá, ahogy csak egy férfi tud egy nőre. Anna várta, hogy mond valamit de, csak fogta a kezét, olyan gyengéden, mint ha porcelán babát tartott volna az ujjai között.

       Pár perc múlva Jacke elengedte a kezét és mély levegőt vett.

- Nézd Anna ez nekem - újabb levegőt vett- nekem ez nem fog menni!

Anna elfordította a fejét, mintha nem is halotta volna Jacke szavait. Ő már régen tudta, de félt bevallani magának, hogy ez egy vesztett csata. És bármennyire próbálta ezért utálni Jacke-t nem tudta. Ő maga sem értette miért.

     De nem volt ideje tovább gondolkozni, mert betoppant Cameron nővér, aki férfiasan izmos karjait, mindig karkötőkkel ellensúlyozta és most ezekben az erős és szilárd karokban tartotta a kis Sophi-t.

 - Hogy van ma a kedves kismama?

-  Jól- felelte nyersen Anna.

- A kis Sophi szépen gyarapodik, még az is lehet, hogy egy kis vasgyúró lesz az én kicsimből - gügyögte Cameron, azzal átadta a babát.

Anna egy cseppet sem vágyott a szoptatás „örömeire". De azért csak rá vette magát, mert ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy ez a csecsemő csakis az ő felelőtlensége miatt jött világra. Sóhajtott és egy könnycsepp gurult le az arcán.

      Egyszer csak Jacke hangját hallotta gondolatai ködös felhői mögül.

- Anna mi van veled? Folyton elkalandozol mióta...

- Mégis mióta Jacke mond csak ki nyugodtan mióta terhes lettem és mióta meg van Sophi. Panaszkodni könnyű Jacke de nem te ülsz itt egy síró babával a karodban úgy, hogy fáj mindened!

- Neked ő csak egy síró baba ő nem egy játékszer, hanem egy érző ember és a te gyereked. Még akkor is, ha nem te fogod fel nevelni és nem téged fog anyának hívni.

Jacke érezte, hogy ezt most nagyon nem kellett volna mondania, ha visszaforgathatná az időt...

     Anna-ból kitört a sírás és nem Jacke miatt, hanem azért, amit ő mondott. Mert úgy érezte köszönettel, tartozik neki, amiért nem hagyta el, amikor megtudta, hogy terhes. Na, igen, a terhesség, kislány korában mikor arra gondolt, hogy ha majd egyszer gyereke lesz a terhesség lesz élete legszebb időszaka. De amikor 10 évesen ilyenekre gondolt a terhességet sokkal későbbre tervezte és álmaiban a megértő társ szerepét sem egy 17 éves szinte még kamasz gimnazista, töltötte be. Persze ő sem volt éppen felnőtt a napokban töltötte a 16-ot. Az biztos, hogy nem ilyen jövőt szánt magának.

      Erőt vett magán lassan a sírást is abbahagyta. De szempilláin még ott csillogtak a könnycseppek, mint tavaszi reggelen az esőcseppek a kerti pókhálókon. Lepillantott Sophira.

-          Te kis szegény hát ezt adta neked a sors talán soha sem tudod majd, meg, ki az anyukád.

     De ennek a gondolkozásnak is véget vetett, hogy meglátta az ajtóban Cameron-t, amint széles mosollyal az arcán belépni készül a szobába.

- Na, anyuka elvihetem? Biztos magácska is szeretne pihenni. Jót tesz majd egy kis egyedüllét.

- Igen, persze. De ha lehet, inkább én vinném- arra gondolt, hogy talán most látja utoljára.

- Ahogy gondolja én csak meg akartam kímélni-, de Cameron mosolyából látszott, hogy nem nézi jó szemmel a dolgot. Ám Anna-t ez egy cseppet sem zavarta felállt és szép lassan elindult az inkubátorokkal tele rakott szoba felé.

      Cameron úgy loholt mellette, mint egy hűséges öleb.

- Aranyom ne vigyem inkább én, még nem áll olyan stabilan, mint régen?

- Bogárkám még nagyon messze van a csecsemő osztály legalább egy kicsit hadd, vegyem át.

- Önnek is sokkal könnyebb lenne, ha nem fárasztaná magát felesleges dolgokkal.

De Anna, mint ha meg se hallotta volna csak tette egymás után a lábait. Elég makacs tudott lenni, ha akart és talán most tarthatja a kezeiben utoljára a lányát, ebből nem engedhetett.

      Végre odaértek a csecsemő megőrzőhöz itt már átengedte Cameron-nak Sophi-t mert, úgy érezte alig áll a lábán. Le kellett ülnie, a legközelebb álló padra rogyott le. Csak nézett maga elé és hallgatta amint a kismamák és kispapák a gyerekeiket, nézik a nagy üveg ablak mögül.

- Látod milyen aranyos, az orra a tiéd!

- Hát nem édes azokkal a nagy szemeivel?

- Látod kicsim most pont, úgy néz, mint ahogy te szoktál.

      De nem csak ezt hallotta és látta, hanem azt is milyen szánalommal néznek rá az emberek. Hallotta, amint egy apuka oda súgta a feleségének:

- Na ez is jobban járt volna egy abortusszal.

Terhessége elején sokaktól hallotta ezt a mondatot, de ő mindig úgy nézett ezekre az emberekre, hogy azok azt hitték ez Anna fejében, meg sem fordul. S többet nem is említették. Pedig megfordult csak éppen nem mondta ki. Az ő szempontjából nézve egyszerűbb megoldás lett volna de, hogy a sajátján kívül még egy életet tönkre tegyen azt már nem. Elég neki azzal a tudattal élni, hogy van egy gyermeke, akit nem is ismer, nem hiányzik neki még az a gondolat is, hogy meg is ölte.

      Lassan felállt és visszabotorkált a szobájába. Lefeküdt és bámulta a vele szemben lévő falon függő képet. Nem volt különösebben szép a kép, de el akarta terelni gondolatait a holnapi napról. Csak nézte annak a nőnek az arcát a képen és olyan volt, mint ha a nő is őt nézné...

      Másnap az első arc amit ébredése után meglátott Jacke-é volt amint a kezét fogja és az ágy fölé hajolt.

- Hogy vagy?

-  Ha tudni akarod, jól!- válaszolta tetetett sértettséggel Anna.

- Ettél ma már valamit?

- Még nem.

- Hoztam neked kakaós csigát, tudom, hogy az a kedvenced...

- Nem kérek, nem vagyok éhes. - makacsolta meg magát Anna.

- Azért itt hagyom neked.

- Te elmész? - kérdezte riadta.

- Maradjak?

- Nézd Jacke én, nem haragszom rád, de azért fájt, hogy tegnap úgy itt hagytál.

- Tudom, barom voltam. Sajnálom, de nagyon összezavar engem ez a baba azt hittem...

- Mit hittél?Hogy, könnyű lesz csak úgy átadni idegeneknek?

- De ugye tudod, hogy..., hogy meg kell tennünk?

- Persze...

- A nővérke azt mondta fél óra múlva, jönnek...

- Cameron?

- Ő, tudom, hogy utálod, de a babával kedves, mikor bejöttem akkor is Sophi ágya mellett ült valami könyvből olvasott neki.

    Mindketten hallgattak, de tudták, hogy ugyanarra gondolnak: ma kell aláírniuk az adoptációról szóló papírt. Ha aláírták 18 éves koráig, nem láthatják már Sophi-t. Ez a gondolat kicsit megrémisztette Anna-t, mert ebben a 3 napban, amíg együtt voltak nagyon megszerette. De tudta, hogy ennek így kell lennie, amikor mégis elbizonytalanodott mindig azzal nyugtatta meg magát, hogy Sophi-nak így lesz a legjobb.

         - Megjöttek! -kiáltott be a szobába Cameron.

Egymásra néztek Jacke megfogta Anna kezét. Egy szó nélkül mentek ki a szobából. Cameron ott állt az ajtó mellett.

-Jöjjenek utánam!

Mindketten egy hang nélkül vonultak kéz a kézben Cameron után. Egy nagy terem ajtajánál Cameron megfordult:

- Bent megvárhatják őket- Cameron hangja barátságtalan volt még mindig neheztelt Anna-ra a tegnapiak miatt.

     Beléptek a szobába, a szoba közepén egy hosszú tölgyfa asztal állt körülötte szépen faragott világosabb székek. A falak barátságtalan szürke színre voltak festve. Anna-nak az is feltűnt, hogy a szobának csupán két ablaka volt azok is olyan kicsik és keskenyek voltak, mint a várak lőrései alig szűrődött be rajta valami fény. Az egész terem inkább hasonlított egy első világháborús kínzókamrára, mint egy tárgyaló teremre. Anna nem csak kényelmetlenül, de fenyegetve is érezte magát ebben a zord légkörben. De nem tehettek mást, vártak.

        Mivel nem a nyílt adoptációt választották, nem találkozhattak Sophi leendő szüleivel, csak az ő általuk megbízott szervezet embereivel. Azért döntöttek a titkos örökbeadás mellett, mert úgy gondolták Sophi-nak nehezebb, lenne új családot találni, ha tudnák kik a szülei. Így viszont pár nappal miután felkerült az adoptációs listára már jelentkeztek is annak a bizonyos szervezetnek az emberei.

     Anna-ék lakásán találkoztak, egy fekete ruhás nő és egy férfi jött. Nagyon furcsán és mereven viselkedtek. Az egész beszélgetés nagyon bizarr volt.

- Kérnek kávét? - kérdezte idegesen Anna.

- Nem köszönjük, térjünk inkább a lényegre.

Anna-ék nagyon gyorsan rájöttek, hogy azokat a fekete ruhás embereket, akik velük szembe ülnek csak a baba, érdekli.

- Pontosan hány napja is terhes?

- 3 hónapja és 21 napja.

- A baba neme?
- Kislány.

- A test súlya?

-45 gramm.

Anna úgy érezte magát, mint egy kihallgatáson. A fekete ruhás emberek minden szavát lejegyezték. Ha Anna-ék kérdeztek valamit arra se nagyon válaszoltak. Csak egy mondatot hajtogattak.

- Nyugodjanak meg a gyerekük jó kezekben lesz!

Anna viszont egyáltalán nem nyugodott meg.

       Mikor a fekete ruhás emberek végre elmentek tisztán emlékszik rá, hogy azt mondta Jacke-nek:

- Én nem adom ezeknek a gyerekemet!

De Jacke megnyugtatta, mint mindig.

- Miért vállalna olyas valamit, ami ennyi kockázattal jár egy olyan ember, aki nem akar gyereket.

- De ha annyira akar gyereket miért nincs sajátja- és Anna, ezt úgy kérdezte, mint egy gyerek, aki nem érti még az élet nagy dolgait.

- Lehet, hogy nem lehet neki.

- Azt mondod, adjam a gyermekemet egy beteg embernek?

- Anna ne légy gyerekes! Te is tudod, hogy nem ezt mondtam.

        Igen Anna is tudta, de nem akarta elfogadni, hogy azt a kis csöppséget, akit a szíve alatt hordoz, aki az ő vére, aki az ő húsa, aki az ő lánya oda adja egy vadidegen embernek. De mikor este e gondolkozott és magában újra hallotta Jacke szavait rájött, hogy igaza. És jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy Jacke még egy ilyen kényes kérdésben is meg tudja vigasztalni.

       Kopogtak. Anna összerezzent és érezte, hogy a szíve egyre hevesebben dobog, szinte már kapkodta a levegőt. A szobába belépett a két feketeruhás alak most is teljesen ugyan úgy néztek ki, mint azon a napon, Anna-ék lakásán. Most is ugyan olyan öltöny volt a férfin és a nőn is azonos volt a kosztüm. Leültek Anna-ékkal szembe és belekezdtek a hivatalos papírok felolvasásába. Aztán a férfi átnyújtotta Jacke-nek a papírt.

- Itt írja, alá a papírt amennyiben beleegyezik az adoptációba- a hangja most is kemény és szörnyen kimért volt.

Jacke először ránézett Anna aztán a lapra és aláírta. A férfi visszakérte a lapot megnézte az aláírást. Sokáig nézte a lapot aztán odahajolt a nőhöz, súgott valamit a fülébe és a lapot berakta a fekete aktatáskájába. Anna tudta, hogy most már ő következik, úgy érezte magát, mint aki egy akasztófa előtt áll sorba.  Mereven nézte az ajtót, mintha várta volna, hogy valaki belép és megmenti ebből a szörnyű helyzetből. De az ajtó rézkilincse hosszas unszolás után sem mozdult meg ekkor Anna visszaemelte tekintetét a vele szemben ülő férfira. a férfi is Anna felé fordult testével és mélyen a szemébe nézett az arca kifejezéstelen, de a szeme mégis rideg és undorral teli volt

- Kisasszony már csak Önnek kéne aláírnia.

- Igen- válaszolta zaklatottan Anna-persze.

A férfi átnyújtotta a papírt és ujjával egy üres vonalra mutatott.

- Itt kérem- a hangja sürgető volt.

De Anna-t ez egy cseppet sem érdekelte nézte a papírlapot és a szíve már a torkában dobogott, úgy érezte, mindjárt elájul. A férfi megköszörülte a torkát ezzel is sürgetve Anna-t. Aki pár perc múlva végre megszólalt.

- Adnál egy tollat?

Senki nem mondta neki, hogy tegezheti a férfit de, ebben a percben azt sem tudta kitől kéri a tollat csak kérte.

- Tessék- nyújtotta felé a férfi.

Anna kezébe vette a tollat, forgatta egy darabig aztán hozzá, érintette a papírhoz és elkezdte írni a nevét. Ekkor szinte megkönnyebbülten vette észre, hogy a toll nem fog. A nő egyből nyújtott felé egy másikat ellőtte ki is próbálta, hogy fog-e. De Anna nem vette el a tollat.

- Nem kérem köszönöm, megtartom a gyermekem- azzal felállt és ott hagyta a hüledező fekete ruhásokat és a meglepett Jacke-t.

       Miközben ment a folyósón csak arra tudott gondolni, hogy most már semmi sem választhatja el Sophi-tól. Csak pár perc múlva hallotta meg Jacke lépéseit. Megállt, megvárta amíg Jacke odaér hozzá aztán újra elindult. Tudta, Jacke arra vár, hogy megálljon, de ő nem állt meg csak ment tovább. Ebben a pillanatban Jacke megfogta a kezét és megállította. Anna azt hitte, Jacke kérdőre fogja vonni, de nem így lett, csak egy dolgot kérdezett.

 - Biztos vagy benne?

Anna nem válaszolt de Jacke így is tudta a választ a kérdésére.

       Mikor visszaértek Anna szobájába leültek az ablak alatti fotelre. Anna körbe nézett a szobában, nézte a lufikat, amik már csak párméterre a plafon alatt lebegtek és mint megannyi színes tükör darab színezték a szoba falat szivárvány színűre. Nézte az ágyát, amin egy félórája még a kislányát szoptatta, a lámpát amiben mind két villanykörte kivolt égve, a kis éjjeliszekrényt amin a közös képük állt és persze a képet a falon a nő most is őt nézte de az arca már valamivel lágyabbnak tűnt és szebbnek is.  Ekkor, ő sem értette miért, de kitört belőle a sírás Jacke megölelte Anna úgy bújt Jacke-hez mint éjszakai álomból felriadt gyermek az anyjához. Cameron is benézett de Jacke intett neki, hogy most hagyja magukra őket.

       Anna ezért szeretett bele egy éve Jacke-be mert mindig tudta, hogy mire van szüksége. Például az első randijukon Anna késett a pizzériából ahol találkoztak és Jacke tudta, hogy mit rendeljen neki. És mikor Anna oda ért és kihozták a salátáját egyből tudta, hogy ez nem csak egy futó kapcsolat lesz. Igaza is lett, mert már 3 hónapja voltak együtt, amikor terhes lett az óta 9 hónap telt el.

          De ez a 9 hónap sokban különbözött az első 3 hónaptól, de nem csak a terhessége miatt, Jacke is megváltozott sokkal jobban vigyázott Anna-rab és ő maga is óvatosabb lett. Nem jártak bulikba, nem ittak alkoholt, együtt mentek iskolába (amíg Anna járt). Ez zavarta Anna-t, mert Jacke mellett úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki repülni szeretne. Ugyanakkor élvezte is ezt a kitűntetett figyelmet, amit Jacke-től kapott. De rosszabb napjain elfelejtette a gondoskodás jó oldalát, ilyenkor üvöltözött, csapkotta az ajtókat úgy viselkedett, mint egy hisztis kamasz. Egy ilyen hevesebb vitánál Jacke otthagyta Anna-t egy hétre és haza költözött . Anna-nak, (bár azóta, sem  vallotta be Jacke-nek), De ez volt élete legnehezebb egy hete akkor döbbent rá igazán mennyire szereti Jacke-t és milyen szerencsés, hogy nem hagyta el őt.

          Azóta újra elválaszthatatlanok mikor Jacke 3 napra elment a barátaival síelni Anna alig bírta kivárni, hogy végre haza jöjjenek. Mert furcsa volt neki, hogy reggel egyedül ébred, hogy senki nem csinálja meg a reggeli kávéját, hogy senkinek nem mondhatja el esténként milyen mások lettek a lányok mióta terhes és hogy melyik tanár tett valami gúnyos megjegyzést.

   Anna azt hitte ez a gondoskodás, ha megszüli a babát és újra csak ketten lesznek, megszűnik. De mióta a kis Sophi megszületett csak roszabb a helyzet, mert mint ma is, úgy minden reggel a kedvenc péksüteményeivel kényezteti vagy tegnap például lufikat hozott. De a kórházi szobáját díszíti már több maci 2 csokor virág és még két gyönyörű aranyhal is gömb alakú akváriumban. De mióta szült azóta Anna-nak is jobban esik a kényeztetés amit maga is furcsállt mert a terhessége utolsó heteiben már nagyon nem tetszett neki ha Jacke körülötte ugrált. Lehet, hogy megváltozott? Tette fel magának a kérdést, de ilyen rövid idő alatt. Hát talán ebben az egyben igaza volt Cameronnak. Ugyanis a szülés előtt mikor már befektették azon vitatkozott Jacke-kel, hogy ne hozzon, neki kávét elmegy ő érte ha akar. Miután Jacke kiment Cameron (aki ezek szerint mindent halott) oda ült az ágya mellé eltűrte göndör fürtjeit és belesúgta a fülébe:

- Örülj, amíg egy ilyen rendes ember van melletted, a szülés után el kell egy ilyen.

Akkor nem hitt neki és csak legyintet, de már a szülést követő első napon rájött, hogy igaza van.

Oldal: 1-fejezet
Egy kezdő író első könyve, Egy lányról - © 2008 - 2024 - kezdoiro.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat