4.Egyetlen szál virág

A következő napokban Jacke és Anna kapcsolata teljesen megújult. Elkezdtek beszélgetni egymással és mi tagadás volt is miről, hiszen az utóbbi pár hónapban alig szóltak egymáshoz, ha mégis csak Sophi-ről beszéltek vagy vitáztak. Mindketten úgy érezték vége annak a korszaknak mikor minden percben ott egy kérdés. Vajon este egy ágyba fekszem le vele? Szeret még?  Mikor holnap reggel kinyitom, a szemem a ruhái még mindig a szekrényben lesznek? A gyermekem teljes családban nőhet fel? Elég jó szülők vagyunk? Most ezek a kérdések egy pillanat alatt, értelmüket vesztették. Egyszerre a pillantások megteltek válaszokkal. Örökké kitartok melletted. Szeretlek téged és a lányunkat is. Megadjuk a gyermekünknek mindazt, amit mi nem kaphattunk meg. Kapcsolatuk mellett, Sophie is meggyógyult ez alatt a kilenc békés és szeret teljes nap alatt. De a mai nap végére, kiderül, hogy azok a dolgok, amiket eddig biztosnak hittek, valóban azok-e.

      Eljött a nap, ami megtöri a nyugalmat, itt a kedd reggel és ki kell lépniük ebből az idilli képből a való világba, szembe kell nézniük a problémákkal. Anna is tisztában volt ezzel és úgy döntött, húzza, amíg csak lehet és csak hosszas szemhéjnyitogatás, ujjropogtatás és lábtornáztatás után tudta magát rávenni, hogy kikeljen az ágyából. Miután már nem tudott önmagának több indokot keresni, hogy miért ne hagyja el az ágyat. Vagyis azt amit itt annak neveznek, a zöld vaslábakra és keretre helyezett,  szivaccsal kitömött matracot, rajta egy eredetileg fehér de a kórházi tisztító szertől megsárgult lepedőt és egy kispárnahuzatot. Kirakta a bal lábát majd a jobbot és felállt, kicsoszogott a mosdóba majd megnézte Sophie-t, aki még békésen aludt.

     Majd lement a lépcsőn miközben végig ment a megszámlálhatatlan folyosók sokaságán, rádöbbent, hogy se a szülést követő napokban, se az elmúlt több mint egy hétben nem figyelte meg, mennyire érdekesek ezek a szobákat a nővérpulttal, az ebédlővel, mosdókkal és liftekkel és lépcsőkkel összekötő keskeny átjárók. Mindegyik falán más és más kor festményei lógnak, a harmadik és egyben legfelső emeleten a legújabb avantgárd és neoklasszicista stílusú festmények díszítik, míg a második emeleten a jóval korábbi romantika és barokk stílus uralkodik. Az első emelet minden képe reneszánsz stílusú, ez taszította leginkább Anna-t itt szinte végig rohant, nem szerette a korszak nagy festőit sem Da Vinci képeit egyenesen kerülte, pedig a művészettörténet mindig is a kedvenc tantárgyai közé tartozott. A földszint volt a kedvence itt a gótika volt a meghatározó, egyedi könnyen felismerhető vonásaival, minden kép rendelkezett és ez az egyediség nagyon felkeltette a figyelmét, már az órákon is, de ezek a képek izgalmasabbnak tűntek, a tankönyvek lapjain a stílust szemléltető társaiknál. 

     Mire minden folyosón végig ért az órák már kilencet ütöttek, Anna a porta melletti betegeknek fenntartott székek egyikén foglalt helyet, és türelmetlenkedve várta Jacke-t. Aki sajnos nem maradhatott bent velük a kórházban, ezért mindennap több mint egy órát kellett ingáznia a kórház és a lakásuk között. Anna nagyon igazságtalannak tartotta, hogy csak az egyik szülő éjszakázhat a kórházban, és Jacke-et is sajnálta, hogy most is neki kell egyedül maradnia a lakásukban, de annyira azért nem, hogy ezt a kiváltságot átengedje neki. Emiatt volt egy kis bűntudata is, a belső mérlegét azzal próbálta egyensúlyban tartani, hogy minden reggel a megbeszélt kilenc órára lesétált a lépcsőn (lifttel is jöhetett volna) a harmadik emeletről egészen idáig a főbejárat melletti porta baloldalán lévő széksorig, hogy itt várja Jacke-t. Ő itt is volt minden nap pontosan, kivéve a mai napot, Anna már épp aggódni  kezdett, amikor Jacke magas, férfias és tiszteletet parancsoló alakja tűnt fel a kórház hatalmas kétszárnyú fémkeretbe foglalt üvegajtó másik oldalán.

    Miután Jacke átlépte a kórház küszöbét, Anna mosolyogva ugrott a nyakába, a miatt a pici plusz miatt, amivel a kép gazdagodott Jacke jóvoltából. A kép belőle, Jacke-ből, a porta bal pultrészéből, rajta egy sárga lámpából és öt fehér mappából, a másik oldalon két egész narancssárga székből és egy félből, szinten itt egy belógó jobb kézből a tenyér nagyságából ítélve egy férfiéból, az ajtó azon részéből amit ők ketten nem takartak ki, felette egy ovális órából amelynek kecses mutatót most a kilences és az egyes számot jelölő nonfiguratív jelekre szegeződtek, fal zöldszínű részletéből, a padló kékcsempés darabjából, valamint egy elejtett rózsaszín hajgumiból állt. Ez az egyébként is barátságos kép, kiegészült egyetlen szál vörös rózsával. Ez a képet barátságosból, az egy szerelmes pár című képpé változtatta a látványt, ami megannyi ellátásra váró ember napját aranyozta be, ez a kép ma egy kislány szobájának falát díszíti.

   Miután Anna kiengedte Jacke-t karjai közül, immár kezében a rózsával kérdezte:

- Miért?

- Minden reggel eljövök egy templom előtt, minden reggel ott áll a lépcsőjén egy nő szakadt ruhában és rózsákat árul. Ma reggel, úgy éreztem meg kell állnom és vennem kell egyet- látva Anna kissé kielégítetlen arcát gyorsan hozzátette- és persze az utóbbi másfél hét után ezt te is megérdemled.

- Hát akkor... Nagyon szépen köszönöm!- mondta szendén Anna.

- Hát akkor...- próbált vicces lenni Jacke -nagyon szívesen.

Anna ekkor megfogta Jacke kezét, ezt már nagyon régen nem tették , a kezdetek kezdetén titkolni próbálták, (ugyan kevés sikerrel)de az akciónak az is része volt, hogy fizikailag nem érintkezhettek egymással mások előtt. Miután kapcsolatukra fény derült Anna terhes lett és terhessége folyamán minden érintésre összerezzent, ennek okát Jacke-nek sosem sikerült kiderítenie. Így hát szinte új élmény volt, hogy ők ketten ezzel a mindenki számára érthető jellel teszik nyilvánvalóvá, hogy ők ketten összetartoznak. Lassan felértek Sophie-hoz, felöltöztették most már ők maguk, megkapták az utolsó antibiotikumos gyógyszereket, hogy a seb ne fertőződjön el, kaptak egy zárójelentést is, amiből egyikük sem értett egy szót sem és már el is indulhatnak. Ismét lementek a földszintre, de már a lifttel, hiszen Sophie-val és a két hatalmas táskával, amiket Jacke hozott be nekik utólag, alig ha lett volna kivitelezhető a lépcsőzés. Majd kiléptek az ajtón, ami felett az óra rövidebbik és hosszabbik mutatója egyaránt a tízes szívecskére hasonlító mintát célozták tőrre emlékeztető végeikkel.

    Anna egyik kezében Sophie-t szorította magához, úgy mintha a kislány bármelyik pillanatban kiugorhatna karjai öleléséből, ha nem szorítja eléggé, pedig a nyakát is alig bírta még megtartani. A másik kezében még mindig a rózsát szorongatta és igyekezett le a kórház előtti lejtőn, ami a mozgássérülteknek bizonyára nagy segítség, de Anna úgy érezte őt csak hátráltatja, amikor magas sarkú cipőben próbál rajta lejutni a kocsijukig. Mikor a kis sárga Volkswagen már láthatáron belül volt, visszafordult, hogy még egy utolsó pillantást vethessen a kívülről a felújításoknak köszönhetően, modernek tűnő épületre, amelynek főbejárata fölött ez a felírat tetszelgett: Camborough városi közkórház. Anna őszintén remélte, hogy most több időt tölthet ezen, belülről kevésbé lenyűgöző épület falain kívül, mint legutóbb.

   Miután már mindenki sikeresen elfoglalta helyét az autóban, és még Sophie-t is sikerült rekord idő alatt bekötniük a bolt szerint „minden helyzetben biztonságot nyújtó" ülésbe, Jacke becsúsztatta a kulcsot a kormány alatti nyílásba és elfordította, majd ahelyett, hogy lábával nyomást gyakorolt volna a gázpedálra, visszafordította és Anna-ra nézett.

- Hová?

Ez a kérdés végleg elűzte a másfél hetes „pihenő" emlékét is. Hiszen ezzel a kérdéssel visszatértek a gondok, a saját lakásukat bármelyik nap elvehetik tőlük. Igen, ezt egészen idáig sikerült agyának egy nagyon sötét, elkülönített részébe elzárnia. De most szembe kell nézniük, vele.

- Anyához megyünk, én kiszállok ott, ti menyetek haza és kezdjetek el összepakolni, meg fogja engedni.

Anna-nak remegett a keze, de még így is képes volt, olyan határozottan és meggyőzően beszélni, hogy Jacke fejében, meg sem fordult, hogy ellenkezzen. Így hát ismét elfordította a kulcsot rajta a hatalmas plüss kulcstartóval, ami újkorában egy szívecskét ábrázolt, de ma inkább egy koszos szőrös tojáshoz hasonlított.

   Anna a húsz perces út alatt egy szót sem csak az autó rádióját kapcsolgatta. Először felhangosította az egyik régi kedvencét, de aztán ránézett Sophie-ra és arra gondolt, azok az idők, amikor ilyen rockos számokat hallgatott már régen elmúltak. A következő pillanatban arra gondolt ez olyan nagymamásan hangzik, de ő még csak 16, mért ne hallgathatna meg egy Hazug csótányok számot így visszahangosította. Csakhogy egy percen ismét véleményt változtatott, hiszen ő most csak másodsorban lázadó tinédzser és elsősorban anya, akinek a kislányára kellene gondolnia és mindent megtennie, hogy jól érezze magát, ezért ismét maga felé tekerte a rádió kerek gombját. De aztán eszébe jutott, hogy miért ne szeretné Sophie a rock zenét, és már éppen a gomb felé nyúlt, amikor Jacke egy gyors mozdulattal megelőzte és a kerek gomb tetejére csapott, így kikapcsolva a szerkezetet.

- Ebből elég! Izgulsz, ne is tagadd! Én se vagyok nyugodt, elhiheted én is szeretném, ha azt tudnám neked mondani, hogy nyugodj meg, minden rendben lesz, bemész oda és ő mosolyog és bólogat. De nem mondhatom, nem tudom mi lesz, nem tudom mit fog mondani, de abban biztos vagyok, hogy az nem segít a helyzeten, ha a hangerő gombbal játszol. - Jacke úgy gondolta, lehet valami abban, hogy azok akik, sokat vannak, együtt átveszik egymás tulajdonságait.

- Nem játszottam és nem vettem észre, hogy elaludt. - szögezte le Anna, kivételesen sértettség nélkül- De igen izgulok, de...- pár percre megállt a beszédben- Nézz rám!

Jacke érezte, hogy ez most fontos, úgy, hogy lehúzódott az út melletti földes és kavicsos burkolattal borított leállósávra és leállította az autót, majd Anna-ra nézett. Anna megvárta, hogy Jacke teljes lénye csak rá figyeljen és csak akkor kezdett bele mondanivalójába.,

- Be fogok menni oda, mosolyogva és aztán egy félóra múlva felhívlak még hozzá vidám hangon, és csak annyit fogok mondani: Gyertek el onnan, ahol máig laktunk, értem, ide az otthonunk elé!- mindezt olyan meggyőzően mégis lágyan mondta, hogy mindketten elmosolyodtak és meg is nyugodtak, nem sejtve még, milyen sokára lesz az, hogy a nyugodtságot legközelebb vendégeskedik szívükben.

      Az út hátralévő részében, Anna Jacke kezét fogta, Jacke pedig kisujjával Anna gyűrűsujját próbálta szorítana, a többi ujját és tenyerét pedig a sebváltón tartotta. Mire szemük előtt ismét feltűnt az alig tíz napja látott sárga ház, már Sophie is felébredt, vagyis csak kinyitotta a szemét, mert ezenkívül semmi jelét nem adta az ébrenlétnek. Nem sírt, nem nyújtotta ki a lábait még csak az ujjaival sem játszott, Jacke-nek meggyőződése volt, hogy érzi, mennyire fontos, hogy Anna nyugodt tudjon maradni és azért nem sír, mert nem akarja megzavarni. Ezt persze Anna-nak nem említette, biztos azt mondaná, hogy hülyeség, ő sokkal racionálisabb nála, nem hisz az ilyen megérzésekben, legalábbis Jacke így gondolta. Mikor ebből a gondolatból feleszmélt Anna már a kocsi ajtaját nyitotta.

- Aztán ne felejts el felhívni- tett egy utolsó kísérletet a hangulat oldására Jacke.

- Nem felejtem el - mondta Anna közben továbbra is kitartóan mosolyogva.

Oldal: 4.fejezet
Egy kezdő író első könyve, Egy lányról - © 2008 - 2024 - kezdoiro.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat